Toma Árpád rekordja szinte megdönthetetlen

Névtelen64

Ma ünnepli 61. születésnapját a PMSC egykori legendás válogatott hátvédje, jelenlegi utánpótlás edzője.

Nagy erény, ha egy labdarúgóról, középső védőként az terjed el, hogy megbízható. És itt most nem a magánéletről vagy a politikáról van szó, hanem a zöld gyepen mutatott teljesítményről. A Pécsi MSC egykori válogatott középhátvédjéről, Toma Árpádról szinte minden szakember tudta, nem egy könnyelmű legény. Meccsenként két gólt nem vártak tőle, de a szerelést, a játék szervezését hátulról építkezve nyugodtan rá lehetett bízni. Nála többször a PMSC-ből senki sem játszott a magyar NB I-ben. Az A-válogatottban szintén jól élt a bizalommal. Hatvanegy évesen már nem rúgja a bőrt, mert a térde nem bírná a strapát. De azért még oktatja a játék fortélyait a fiataloknak. Minden fajta korosztályos és felnőtt (olimpiai, B)-válogatottban megfordult, összesen legalább 70-szer viselte a címeres mezt, bár erről pontos adat nem áll rendelkezésre.

– Szinte a labdarúgás választott ki egem – gondolt vissza a gyermekéveire az 1958-as születésű sportember, Toma Árpád. – Azt nem mondanám, hogy kitűnő tanuló lettem volna, de annyit mindig hoztam, amennyire szükség volt. Középszintű építőipari végzettség után szereztem a pécsi főiskolán testnevelő tanári diplomát. Ami nem volt túl nehéz, hiszen azért a fizikai alapokat a futball megadta nekem.

– Tagja lehettél minden korcsoportos válogatottnak, ami tehetséget feltétételez. Hozzátéve, azért a felnőttkorig sok-sok talentumot veszített már el a sportág Magyarországon is.

– Valóban, kiválasztottak, felfigyeltek rám, aztán valahogyan ott is ragadtam. Már az első, 1977-es U20-as világbajnokságon is ott lehettem Tunéziában. Más volt a lebonyolítási rendszer, egy vereséggel – Uruguay ellen – is ki lehetett esni a csoportkör után. Abban a korszakban a szakmai vezetők talán többet vártak tőlünk, de utólag azt mondom, nem vallottunk szégyent. Egy évvel korábban, a magyarországi ifjúsági Európa-bajnokságon ezüstöt nyertünk.

– A PMSC-ben is sokáig voltál a legbiztosabb pont a hátvédsorban. A Toma nevet a drukkerek – nem túlzás – örökre megjegyezhették.

– Nagyobb volt a mi időnkben az állandóság. Ráadásul a közvetlen párjaim közül Schulteisz Gyula, Pál Gyula, Róth Antal, majd később Braun Károly is kiváló labdarúgó volt. Ezt nem azért mondom, mert az idő mindent megszépít, hanem mert így volt. A piros-fekete védelem azért soha nem számított átjáróháznak.

– Talán ezért sem szokták variálni a hátsó sort a szakvezetők.

– Én a szaklaptól életemben egyszer sem kaptam 8-as osztályzatot. Általában 5-ösre, 6-osra, 7-esere hoztam a formát, ritkán gyengébbre. Ez biztosította a posztomon a helyemet. Csak egy esetben kellett azért küzdenem, hogy visszakerüljek, egy sérülést követően, Szőcs János idejében. Engem nagyon ritkán cseréltek le, a kispadon meg egyszer sem ültem az élvonalban. Rám 90 perces emberként lehetett számítani, ezt mindenki tudta jól.

– A felnőttválogatottság mégis nehezen érkezett el.

– Ennek is akad logikus magyarázata. Még Mészöly Kálmán idején, a kapitány Kerekes Attilának szavazott bizalmat, ami cseppet sem meglepő. Hiszen korábban Békéscsabáról ismerte a játékost. Ha előzőleg a „Szőke Szikla” Pécsett lett volna tréner, akkor feltételezhetően jobban hitt volna bennem, de ez már történelem. Pedig az 1980-as évek első harmadában, felében tényleg nem voltam rossz formában. Ennek jutalmaként, már Garami József idejében azért nekem is jutott öt fellépés. Amit nagyon meg kell becsülnöm, mégiscsak az a csúcs egy ország labdarúgásában, ha szól a Himnusz valakinek. Még akkor is, ha egy kicsit későn adatott meg a lehetőség.

21150068_1479325988816843_6324538799306611430_n

– Végigböngészve a kor sajtóját, az úgynevezett „Toma-ügyek” aktája meglehetősen vékony. Mondhatni meg sem nyitották.

– Nem voltam szent, de a játékot szinte mindennél jobban kedveltem. Ezért aztán a kilengések, éjszakai kirándulások nem voltak rám jellemzőek. Meccs előtti esete meg egyenesen kizárt volt a csavargás a pécsi éjszakában.

– Ma már alig ismert fogalom a klubhűség, de ezt pont a legrosszabb helyen említem.

– Tizennégy szezon piros-feketében nem a véletlen műve. Az élvonalban 315 találkozó, az NB II-ben meg még 38. Ez majdnem örökös csúcs, több okból is. Ennyi időt napjainkban nem divat lehúzni egy klubnál, vagy inkább ritkaságnak számít. Másrészt a jobbak hamar a külföld felé veszik az irányt. Jelenleg, azaz 2018-ban messze vannak az utódok az NB I-től. Ezért aztán a rekordom sajnos nem forog veszélyben. Bár ezek a számok arra valók, hogy túlszárnyalják valakik, de ez miatt egyelőre nem kell aggódnom. Pedig talán azt is mondhatnám, szívesen „rettegnék”, ha szorosan mögöttem jönne valaki.

– Más téma, de a Stadion utcában, edzőként nem sikerült maradandót alkotnod.

– Kétségtelen, inkább a gyepen mutatott megmozdulásaim miatt emlékeznek rám a drukkerek. De minden nem lehet tökéletes. Az ember a saját környezetében, ahol a legjobban szeretne bizonyítani, esetleg elmaradhat a kívánt elvárásoktól. Voltam Szapor Gábor segítője a Profi Nemzeti Bajnokságban, aztán az NB I-ben is, mint elsőszámú felelős. Ne feledjük, akkor, 2000-ben, az I. osztály volt a második, a hivatásosok mögött. Ezek szerint szakvezetőként nehezebb dolga van mindenkinek, mint játékosként. Egykor elég volt az ellenfél veszélyes rohamozóit megfékeznem, a kispad mentén már más feladatokat is el kellett látni.

– Csalfa kettősség ez, hiszen aki rengeteget bizonyított stoplisban, attól szinte értelemszerűen mindenki többet vár, magasabbra teszi vele szemben a mércét.

– Meg aztán annak, aki arra adja a fejét, hogy labdarúgókat vezényeljen, szüksége van szerencsére is. Erre aktív koromban nem igazán gondoltam, csak tettem a dolgomat. Miattam kevésbé őszültek a „főnökeim”, mert örökké fegyelmezetten vettem a dolgot, azt a játékot, amit űztem. Ezt megpróbálom továbbadni a mai fiataloknak. Talán már megszületett az, aki mögött egyszer lehetek második a Pécsi Mecsek FC-ben, pályán töltött időben.


A helyezkedés tanítható, de jobb születni rá

Nem Toma Árpád volt a pécsi labdarúgásban a leggyorsabb védő. Ezzel nyilván még az amúgy halk szavú hátvéd, Toma Árpád is tisztában volt. Ennyit a diszkrét kritikáról. Ezt azonban illik ellenpontozni valami erénnyel egy olyan futballista esetében, aki nem percembere volt a városi focitörténetnek. Nos, Toma remekül helyezkedett, az agya úgy járt a pályán, mint egy pontos svájci óra. Már fél ötkor tudta, mikor lesz éppen öt. Vagyis gondolatban megelőzte az ellenfeleket. Előbb ért oda, mint a villámléptű csatárok. A labdát átlagon felüli módon jól fejelte el, ha rúgni kellett, akkor sem nézte azt „répának”, amit ütni-vágni kell. Tőle hátulról lehetett indítást kapni, amivel megindulhattak a társak. Gyakran felzárkózott a középpályára, néha még előrébb is merészkedett, ezzel szerezve létszámfölényes helyzetet. A nézők az ő idejében sem voltak elnézőek, de Árpi ellen nyílt tüntetés talán egyszer sem akadt hazai környezetben. Ha „megtalálták” a lelátóról, az inkább szólt mindenkinek a gyepen, mint egyénileg neki. Az elkötelezettséget mindenhol elismerik, főleg, ha valaki nem azért marad valahol, mert máshol nem kell.


Szöveg forrása: Dicsőséges futballpercek III. – avagy pályák, kupák, portrék; a pécsi labdarúgás dicső pillanatképei című kiadványból. Borítókép: Laufer László/Dunántúli Napló

Facebook Comments

OLVASTA MÁR?

IMG_7253

Pécsi edzőket méltatott Lőw Zsolt

Bizony mostanában nem minden nap jár olyan futballszakember a pécsi Stadion utcában, aki a világ közvetlen élvonalában dolgozhat. Csütörtökön ez is megesett, ugyanis Lőw Zsolt, ...