Hittek benne a fiúk és szót fogadtak

garamijozsef_1989majus_ll

Garami József: „Egyszer mindenkit, meg mindent, még a kapufát is kicseleztem, aztán kihagytam életem legnagyobb lehetőségét a kapu torkából”

Amíg ezt a játékot – mármint a labdarúgást – Magyarországon bőrlabdával űzik, addig Garami Józsefnek helye lesz az örökös emléktárban. Pécsett már alapozni kellene a szobrát, valahol Újmecsekalján. Játékosként fényes tehetségnek indult, de nem futotta be azt a pályafutást, amiről talán joggal álmodott. Edzőként aztán az élet bőven kárpótolta. Mesteredzői címmel ismerték el ifjúságnevelő tevékenységét. De a felnőttek között is hatalmasat alkotott egy olyan spotágban, ahol a kispad bizony igencsak ingatag.

A halhatatlanná válás rögös útján az első nagy szakmai pofont 1976-ban, március 28-án kapta Garami József. A labdarúgó NB II-ben, a Pécsi MSC szakmai vezetőjeként, egy szépnek amúgy nehezen nevezhető tavaszi vasárnapon egyszerűen megbukott. Csak kevesen emlékeznek rá, de a Bábolna vendégeskedett az akkoriban még Szántó Kovács János utcaiként jegyzett stadionban. A piros-feketék, valljuk be, nem voltak csúcsformában. A végeredmény 0–1 lett, egy balszerencsés öngóllal. Garaminak pedig mennie kellett. Hamarosan Kovács Imre, az olimpiai bajnok labdarúgó lépett a helyére. A pécsi futball legnagyobb varázslója meg még évekig várt a sorára. Aztán hívták, jött, látott, győzött.

Mindent vitt. Bajnoki ezüst, meg bronz fémjelezte munkáját. Az 1990-es Magyar Kupa-győzelem meg azt jelentette, az egykori játékos, későbbi testnevelő letette a névjegyét arra az asztalra, ami körül kizárólag a legnagyobbak foglalhattak helyet. Legendává csak évtizedekkel később vált, de az értők már akkor tudták, kiről van szó, amikor a kétkedők még csupán legyintettek a kiemelkedő eredmények láttán, hallatán. Szövetségi kapitányként sem vallott szégyent, főleg ha hozzátesszük, csupán „másodállásban” kérték fel a feladatra. Tudása feljogosította a munka ellátására. Volt pécsi tanítványai csak a tisztelet hangján szokták a nevét kiejteni. Még azok is, akiket néha mellőzött.

– Az idősebb drukkerek még mindig „Kacsaként”, az egy félidős tehetségként emlegetik. Mi ebből az igazság?

– Téveszme, miszerint rossz lett volna az erőnlétem – cáfolta meg a ráragadt mesét Garami József. – Egyszerűen sérülékeny voltam, ritkán tudtam egy-egy alapozást rendesen végigcsinálni. Ezért tűnhettem olyannak, aki hamar kapkod a levegő után.

– Gólra érzékeny támadóként is szóba szokott kerülni azok között, akik még látták a Pécsi Dózsában, vagy a Pécsi VSK-ban.

– Rég volt, ki tudja, mi belőle az gazság. Egy esetre azonban nagyon emlékszem, ami már szakvezetőként többször is felötlött bennem. A Verseny utcában, az egyik bajnoki során, már nem az élvonalban, mindenkit, meg mindent kicseleztem. Aztán kihagytam életem helyzetét. Akkor el sem tudtam képzelni, mit érezhetett az edzőm. Később szembesültem ilyen esettel, már a kispadok mellett. Ezért tudok néha megbocsátani annak, aki nagyot bakizik. Ha valaki valamilyen szinten űzte ezt a varázslatos játékot, az tudhatja, nem mindig gömbölyű az a labda.

– A pedagógiai érzéke hazai viszonylatban eléggé példátlan.

– Talán valamit sikerült felszednem a tanári pályafutásom során. Igyekeztem a játékosok fejével is nézni, követni ezt a sportágat, amihez azért fiatalon is volt némi közöm.

– Amit a gyepen hagyott játékosként az érmek közül, azt igyekezett begyűjteni szakmai irányítóként.

– Nyilván, ha nem maradok a sportág közelében, akkor most csalódott lehetnék, mert a füvön kevesebb volt nekem megírva, mint később. De a sors ebből a szempontból tökéletesen kárpótolt.

– A saját nevelésből merítve juttatta a pécsi focit olyan csúcsokra, amilyenekről manapság csupán a naivak álmodoznak.

– Szerencsés generáció volt, ezt azért jelentsük ki. Volt benne részem, az is tagadhatatlan. Hittek bennem a fiúk, én meg olyasmit kértem tőlük, amit képesek voltak végrehajtani. Megfelelő keretek között találtunk egymásra, majd értünk el szép sikereket.

– Abban az időben jókor el kellett indulna annak, aki remek helyet szeretett volna szerezni magának a pécsi stadionban, meccsidőben.

– Más évek voltak, sok-sok tekintetben. A tízezres nézőszám nem számított ritkaságnak. Jöttek a drukkerek, segítettek, mi meg igyekeztünk meghálálni a bizalmat.

– Nagyjából ezer felnőtt mérkőzésen dirigálta a csapatait, többnyire az élvonalban, máskor a második osztályban. A Magyar Kupában, meg a válogatottban, no meg a nemzetközi kupaporondon is bizonyított. De a játékvezetőkkel tényleg csak ritkán foglalkozott.

– Mert nem láttam különösebb értelmét velük vitatkozni. Engem így fogadott el a szakma, ilyen a habitusom. Volt véleményem, rengetegszer nem értettem egyet a döntéseikkel, mégsem használtam fegyverként a szidásukat.

– Akadt kedvence a hosszú-hosszú évek során, akivel kivételezett? Mert Turi Zsoltot mindig azok között emlegették, aki közel állt a lelkéhez.

– Turi egy rendkívül tehetséges gyerek volt, aki bizonyított is, több esetben. Rám sütötték, hogy a nagy favorit volt nálam. Vitán felüli, nem állt messze tőlem, de rengeteg más nevet sorolhatnék még a működésem során. Ez már csak örökké így marad, nekem ő marad a „keresztfiam”, ám azért sok volt labdarúgóm érezheti, hogy kedveltem. Bár erről nyilván őket kellene megkérdezni. Amikor összetalálkozunk, boldogok vagyunk, mert akadnak közös emlékeink, több évtized távlatából, amelyek összekötnek minket. Ami esetleg rossz volt, az már-már kitöröltük a fejünkből. Konfliktusok nélkül nem lehet eltölteni ennyi időt az öltözők környékén. A pécsi évek alapozták meg a későbbi szerződéseimet. Engem örökké pécsi kötődéssel bíróként emlegetnek, ami ellen soha nem tiltakoztam. Mindig furcsa érzés volt, amikor egykori klubom ellen kellett felkészítenem az aktuális együttesemet. De azért a 90 percbe sok érzelmet nem lehetett belevinni, mert az a győzelmek rovására ment volna. Annyira meg voltam, vagyok egoista, hogy szeretem a sikert. Ezt a drukkerek is elfogadták Pécsett, ahol mindig megtapsoltak, amikor már vendégként tértem vissza oda, ahová sokáig tartoztam. Bizonyos fűszálak azért elszakíthatatlanok Újmecskalján is.


Gólpassz, semmi több, visszafogott játék a bemutatkozáskor

Minden tekintetben más szelek lengedeztek 1957 tavaszán. Most azonban a politikától tekintsünk el, maradjunk a zöld gyep világánál. A magyar labdarúgó NB I-ben, április 28-án, a Pécsi Dózsa színeiben bemutatkozott Garami József. A csapat ellenfele a Salgótarjáni Bányász volt. A végeredmény 2:0, hazai sikernek tapsolhatott a 12 000, mínusz a pár Tarjánból érkezett szimpatizáns. A korabeli Baranya megyei hírlap nem esett hanyatt az ifjú Garami játéka láttán. „Bár tartózkodóan és lámpalázasan küzdött és kevésre vállalkozott, mégsem keltett csalódást.”
Mindezt felvételek hiányában el is fogadhatnánk. Csupán egyetlen bökkenő akad a dologban. Az újonc az első félidőben gólpasszt adott Opovának. Manapság azért egy ilyen kezdésre talán jobban felkapná a fejét sajtó, a szakma, meg a drukkerhad. Igaz, ekkor még élt Puskás Ferenc, Kocsis Sándor, Czibor Zoltán, meg más külföldre távozott klasszisok emlékképe. Hozzájuk képest tényleg halvány volt a belépő a foci elit osztályába, egy vidéki klub ifjú legényétől.


Szöveg forrása: Dicsőséges futballpercek II. – avagy portrévázlatok a pécsi labdarúgás fénykorából c. kötet. Fénykép: Laufer László/Dunántúli Napló

Facebook Comments

OLVASTA MÁR?

FishingOnOrfu4

Itt a jubileumi Fishing zenei programja!

Közzétette legnagyobb zenei helyszínei programját az idén 10 éves Fishing on Orfű. Habár a fesztivál új színpadának, az erdőben elhelyezett A tűzhöz közel (főleg singer-songrwriter) ...