Ritkán töri meg a hallgatás csendjét

30726170_1770637552957151_5880301031316783104_n

Sok férfi szeretne olyan asszonyt, aki nem fecseg. Ennyit a tréfáról, most, hogy megtaláltuk azt a hölgyet, Ábel Józsefnét, aki az elmúlt négy évtizednél is hosszabb időben örökké tudta a hallgatás titkát. Bár némasági fogadalmat nem tett, de a Pécsi MSC-nél, illetve a Pécsi MFC-nél eltöltött munkaideje azt bizonyítja, valamit jól csinált. A sportban, a labdarúgás világában töltötte egész életét, máshol el sem tudná magát képzelni. Lassan a korábbi labdarúgók unokái is megismerhetik az asszonyt, aki a klubnál az állandóságot képviseli. Pontosan 1975. augusztus 1-tól kezdve.

Amikor a hangrögzítést még nem ilyen korszerű eszközökkel segítette a hétköznapi technika, akkor egy jó gyors- és gépírónő aranyat ért. Az értekezleteken jegyzetelt, aztán az írógéphez ült, majd elkészítette a letisztázott jegyzőkönyveket. Amiket a sportvezetőknek csak alá kellett írniuk, lepecsételniük, máris kész volt minden.

– Sok olyan főnököm akadt, aki hosszan mondta a dolgokat, de néha bizony kevés volt benne a tartalom – gondolt vissza cseppet sem rövid szakmai múltjára Ábel Éva. Mert mindenki így ismeri, az Illés leánykori nevét elhagyva, férje családnevét az Évával összekapcsolva. – Amikor a szóvirágok ideje jött el, akkor bizony csak ültem, füleltem, meg húztam egy rövid vonást, jelölve a lényeget. De azért az érdemi rész is elkövetkezhetett, akkor persze már nem lehetett mindent egy ceruzás utalással elintézni.

– Akik hosszabb ideje bejáratosak a klubházba, azok tudják jól, a falak, meg a titkárság vezetője remekül tudnak hallgatni.

– Úgy hiszem, ez alapkövetelmény, egy ilyen bizalmi állásban. Komolyan mondom, még a fiamnak, meg a vőmnek sem szoktam beszélni az igazolásokról, edzőkről, amíg nincsenek aláírva a szerződések. Akkor meg úgyis nyilvános, tehát nem tőlem értesülnek, pedig mindketten szeretik a futballt.

– Megható volt, amikor korábban, a megyei I. osztályú bajnoki címet is megsiratta. Pedig látott már NB I-es ezüstérmes gárdát, meg a Magyar Kupában diadalmaskodó alakulatot egyaránt.

– Nincs mit tenni, ilyen vagyok. A pályafutásom során akadt részem sikerben, meg kudarcban egyaránt. Ha a negyedik osztályban végzünk az élen, nekem akkor is kicsordulnak a könnyeim, amit nem szégyellek.

– Bárhol járt a sportági hullámvasút, Éva csak egy létezett az asztal mögött, akit szinte minden focista szeretett.

– Akadtak problémás gyerekek nálunk is, de igyekeztem velük megtalálni a közös hangot. Utólag meg természetesen minden emlék megszépül. De tényleg nagy egyéniségek fordultak meg nálunk.

– Többször lehetett látni, amikor Garami József megérkezett Pécsre, meccsre. A csók, az ölelés a belépést követően soha nem maradt el.

– Olyan régen, még 1975-ból ismerem a mestert, hogy már alig emlékszem az első találkozásunkra. Természetes a reakció nem mesterkélt. Ráadásul a legnagyobb diadalok idején voltunk kollégák, ami nem feledhető könnyedén. A Mester felesége korábban oroszt tanított nekem az általános iskolában, tehát ez egy szerteágazó história.

– Leányként lépett be a sport világába, ma meg már az unokája, Tomika is ott futkos a pályán. Ami nyilván meglágyítja a mama amúgy sem kérges lelkét.

– Természetesen azt szeretném, ha a csöppség egyszer felhúzhatná a piros-fekete mezt, az óvodás korcsoportban. Aztán majd a szakemberek eldöntik, mennyi tehetség lakozik benne. Ha a szívét netán tőlem örökölte, akkor a válogatottság sem elképzelhetetlen számára, ebből a csapatból.

– Ha a korábbi nagy idők szerény tanújával találkozik valaki, illik emlékezni a múltra is.

– Egykoron, egy letűnt korban szinte aranyéletünk volt. Már abban az értelemben, miszerint hétköznapi anyagi gondok nem gyötörtek minket. A Mecseki Ércbányászati Vállalat (MÉV) központjában volt a központunk. Annak rengeteg előnye akadt. A közművekre semmi gondunk sem volt, de még a postánkat is elintézték központilag. Abban a hatalmas irodaházban, a belső vonalon majdnem mindenkit el lehetett érni.

– Mert a bánya munkahelyet is biztosított sokak számára.

– Nyilván, ismert tény, egyesek úgynevezett bújtatott állásban voltak elhelyezve a különböző üzemegységekhez. De a szénbánya, az aknamélyítők is mellettünk álltak, a sörgyárral, a baromfi-feldolgozóval, építőipari cégekkel egyetemben. Értelemszerűen mindenben más világot éltünk. Néha annyi volt az ajándék sörünk, pezsgőnk, hogy alig tudtunk vele bármit kezdeni. Az a kor nem jön, nem jöhet vissza, de nosztalgiázni lehet. Azért is, hogy a későbbi generációk tagjai képet szerezzenek a rendszerről. A pécsi bányászati ipar annyira volt része az egésznek, mint ahogyan levegőt veszünk. A dolgozók meg jellemzően szerették a labdarúgást, jöttek tízezer számra. Tapsoltak, ha viszont végképp nem ment a játék, néha azt kiabálták, hogy a fiúk menjenek le a bányába. Várja ott őket a brigádjuk, de a méreg mindig elillant. A szurkolók már csak ilyenek voltak, mindenki tisztában volt a lélektan ezen ágával.

– Akadt kedvenc játékosa, esetleg olyan, akit kimondottan nem kedvelt?

– Mindenkit a szívembe zártam, aki nálunk megfordult. Talán, az évtizedek során egy nyegle legény akadhatott, őt nem kimondottan kedveltem, bár talán tévedek ebben. De sem a többséggel, sem azzal az eggyel, nem tehetem meg, hogy megnevezem. Lehet, nem is tudom, miképpen hívták. Tudják: hallgatni nagy művészet! Másképpen azért lehetetlen volna ennyi időt eltölteni egy íróasztal mögött.

– A 2018-as NB III-as szereplés elszomorítja?

– A szakmai ítélkezés nem az én dolgom, bár futballistát láttam eleget. Úgy térek ki a válasz elől, miszerint optimistán nézek a jövőbe. Még mindig nagyot dobban a szívem, amikor hallom a közönség moraját egy-egy gólunk után. Mert én akkor is tudom követni az eseményeket, ha a szemem nem a pályán van, más dolgom miatt.

– Ez nem csoda, mert bármi állhat az eredményjelzőn, az öreg futball rókák azért rendszeresen felmennek az emeletre, ahol egy megszokott, ismerős, kedves arc fogadja őket.

– Nagy az én „futballcsaládom”, ehhez kétség sem férhet. De az idő sem kevés, amit velük töltöttem el egy férfias közegben. Ezek szerint a nőknek is juthat szerep ebben a hatalmas körforgásban.


Ahol a város legendás zamatú kávéja készül

Illés Éva 1957. április 14-én született Pécsett. A Radnóti Miklós Közgazdasági Szakközépiskolában érettségizett. Országos középiskolás gépíróversenyen volt második helyezett is. Első, egyben utolsó munkahelyére Csizek Tóni bácsi ajánlotta be. Férje Ábel József, 1978-ban kötöttek házasságot. Fia Balázs 1981-ben, leánya Judit 1988-ban született. Nagyobbik unokája, Tamás, a kisebbik Máté.

Ennyit egy nagyszülőről röviden, hiszen azért ezt sem tudhatta mindenki. De akad itt egy másik érdekesség is. A legjobb kávé a városban. Sajtókörökben elterjedt egy mondás. Ha Ábel Éva főzte a kávét, akkor mindenképpen érdemes belőle kérni. Legendás, ahogyan Éva, a fiatalabbaknak Éva néni azt elkészíti. Olyan, mintha az érzelmeit is beleadná. Vagy csak egy legenda veszi körül, amit hiba lenne elrontani, lerombolni. De keserű szájízzel tőle még senki nem távozott. Az sem, akit éppen kirúgtak, de kapott pár korty finom nedűt tőle.


Szöveg forrása: Dicsőséges futballpercek III. – avagy pályák, kupák, portrék; a pécsi labdarúgás dicső pillanatképei c. kötetből.

Facebook Comments

OLVASTA MÁR?

Pmfc-Baja-037

Elégedett edzők értékeltek

1-1-re végződött a PMFC Kaposvári Rákóczi elleni felkészülési mérkőzése. A jó iramú találkozó lefújása után a pécsiek vezetőedzője, Márton Gábor sokkal elégedettebben nyilatkozott, mint legutóbb, ...