Pécsnek, Baranyának labdarúgásban, a felnőttek mezőnyében csak egyetlen érmese akad világversenyen. A római olimpián volt a nemzeti csapat tagja dr. Dunai János, méghozzá rendkívül aktív módon. Az együttes végül a dobogó legalacsonyabb fokára állhatott fel, ami abban az időben felért egy közepes csalódással. De a kiváló, amúgy egyszeres A-válogatott támadó mégis történelmet írt a bronzmedália kivívásával. Mert őt követően csupán Rapp Imre jutott el futballistaként ötkarikás játékokra Baranyából, ám a kapusnak ott már nem jutott játékperc.

Egyedülálló a Dunai család olimpiai éremgyűjteménye. A fiatalabbik csatár, Antal Mexikóvárosban aranyat nyert 1968-ban, rá négy évre, ’72-ben meg egy ezüst került a nyakába. Előtte a bátyja, János 1960-ban kezdte meg a nemesfémek megszerzését. Nem véletlenül, hiszen amikor a Dujmov gyerekek – mert ez volt az eredeti nevük – a világra jöttek, nem a játékoktól roskadoztak a falusi srácok polcai. Igaz, egy-egy labda – ha másból nem hát rongyból – azért mindig akadt. Azzal meg egy fél település lurkóserege elvolt jó darabig a réten. Az 1940-es évek derekán ennyi is elég volt a boldogsághoz a déli végeken, Bácskában, Garán.

Az 1937-es születésű Iván – magyarul János – számára más volt megírva, mint a hepehupás vidéki futball-lét. A középiskolát már Baján kezdte. Ekkor értelemszerűen a Duna-parti városban terelgette a bőrt, feltűnő módon. Onnan, az NB III-ból vezetett az útja a Pécsi Dózsához, ahol 1959-ben mutatkozhatott be az élvonalban. Hamarosan az öccse is követte a Dunántúlra, egy gólerős családi vállalkozásba betársulva. De a kisebbik legény „sajnos” annyira kiváló volt, hogy felfigyeltek rá az Újpesti Dózsában. Hamarosan el is vitték, a kor szellemének megfelelően, mint testvérklub a rokontól. Ezzel erősítve, de azonnal gyengítve is a lila-fehér seregeket.

Az idősebb családtagnál maradva, a gólvágó 1960-ban, Anglia ellen, a Népstadionban bemutatkozhatott az A-válogatottban, méghozzá győztesen. Bár gólt nem ért el, a korabeli források jóként emlegették. Ne feledjük, egy sorban játszott Albert Flóriánnal, a „Császár” mellett ott lenni pedig nem hétköznapi eseménynek számított. Az olimpiai együttesnek korábban nem volt alaptagja Dunai, mégis kivitték Rómába. Utólag megállapíthatjuk, remek megérzés volt a döntés!

A római játékok futballtornájánál érdemes kicsit hosszabban is elidőzni. A magyar csapat 1960. augusztus 26-án, a fővároshoz közeli L’Aquila városában kezdett. Indiát 2:1 arányban sikerült legyűrni, de még Dunai János nélkül. Három nap elteltével, immár Nápolyban, Peru 6:2-es verést kapott, ekkor már a pécsi támadó is ott volt a gyepen. Ha pedig bizalmat kapott, úgy üstöllést két góllal fejezte ki háláját a szakvezetőknek. Szeptember 1-én, a IV. csoport záró fordulójában a franciák kaptak egy hetest, János újra duplázott, így elsőként folytathatta a sorozatot a piros-fehér-zöld alakulat.

Az elődöntőben, szeptember 6-án, Rómában történt meg a váratlan meglepetés. Ugyanis a kevésbé esélyesnek tartott dánok 2:0-ra hozták le a meccset, ezért maradt a bronzcsata a mieinknek. A harmadik helyről döntő eseményt Rómában rendezték meg, szeptember 9-én, a házigazdákkal szemben. Ami a legfontosabb: Magyarország–Olaszország 2:1. Majdnem ugyanennyire lényeges, hogy Dunai újra eredményes volt. Ezzel hát 5 góllal zárt. Az összesített góllövőlistán 8 gólos Galics (Jugoszlávia), H. Nielsennel (Dánia) végzett az élen. A 7-ig jutó, szintén Jugoszláviából való Kosztics után pedig már az „ötösök” következtek. Az angol Brown, meg a lengyel Pohl mellett három magyar, Albert Flórián, Göröcs János, a nélkülözhetetlen Dunaival holtversenyben. Csak a hazai érintetteket nézve is kitűnő a társaság. Ráadásul – valljuk be töredelmesen – a többiekről azért kevesebbet is tudunk!

Emlékeztetőül sorakozzon itt a névsor, kik is voltak azok, akik méltóan képviselték az országot Itália földjén. A bronzos brigád: Albert Flórián, Dalnoki Jenő, Dudás Zoltán, Dunai János, Faragó Lajos, Göröcs János, Kovács Ferenc, Novák Dezső, Orosz Pál, Pál Tibor, Rákosi Gyula, Sátori Imre, Solymosi Ernő, Török Gábor, Várhidi Pál, Vilezsál Oszkár. Szövetségi kapitány: Volentik Béla. Az ott elért eredmény pillanatnyilag – néhányaknak – talán csalódást okozott. Közel hat évtized távlatából azonban már egyértelműen dicsőségről emlékezhetünk meg. Egyes érmek hajlamosak elveszteni fényüket, de ez nem olyan. Inkább egyre csillogóbb, ismerve a világ futballjában elfoglalt jelenlegi helyzetünket.

A pécsi sportélet ismert, szeretett alakja tehát megállta a helyét. De nem csak ott, akkor, hanem később, az iskolapadban is. Pécsett szerzett jogi diplomát, majd dolgozott a Mecseki Ércbányászati Vállaltnál is, hasznosítva a tudását. Mert a bánya néha nyíltan, máskor kissé háttérből, ám folyamatosan ott volt a megyeszékhely labdarúgásának közelében. Emellett szakemberként a helyi gólkirály megfordult a PMSC kispadján, de dolgozott a PVSK-nál is. Évtizedeken keresztül oktatta a korosztályos labdarúgókat, a gólszerzés néha könnyű, máskor bonyolult tudományára. Ehhez a Testnevelési Főiskola szakedzői szakát szintén elvégezte.

Mégis, a legszebb az volt, amikor még tőle tartottak a védők, meg a kapusok. Pécsi színekben, az élvonalban 265 esetben lépett a játéktérre. Ezek alatt 70 ízben volt eredményes. Amivel helyi gólrekorder, kizárólag a legmagasabb osztályban elért találatokat figyelembe véve. Ha a második vonalat is nézzük, már id. Dárdai Pál a listavezető.
Emlékezetes lövés volt az a 11-es is, amit a Pécsi Dózsa színeiben, a Newcastle United ellen lőtt be Dunai. Az Európai Városok Kupája (EVK) sorozatában, 1970. november 4-én, a hosszabbítás után dönteni kellett a továbbjutásról, mert mindkét találkozó 2-0-lal ért véget, a hazaiak javára. A továbbjutás már megszületett, amikor a negyedik sorozatban a pécsi kiválóság nem hibázott. A rutinja alapján ez nem is meglepetés. De tegyük hozzá, a 118. percben állt be csereként, tehát nagyon nem volt játékban, ám ez sem zavarta meg – legfeljebb az ellenfél kapusát.

Furcsa rendszer áldozata lett „Bubu”, a hálóőr

Ha olimpia, ha Pécs, akkor nyilván nem szabad megfeledkezni Rapp Imréről, akit pályafutása során a kortársai leginkább „Bubunak” szólítottak. A már égi stadionokban védő sportember esete különös, egyedi. Az 1972-es müncheni ötkarikás játékokra elvitte magával Illovszky Rudolf szövetségi kapitány. Esküt tett, formaruhát kapott, egy darabig minden rendben is ment. Csakhogy Imre bátyánk nem léphetett a gyepre. A hálót felváltva Géczi István, illetve Rothermel Ádám védte. A kor – nem éppen ésszerű – regulái miatt, medáliát viszont csak azok vehettek át, aki legalább egy percig a füvön tartózkodhattak. Méltánytalanság, de tenni ellene nincs mit, bár szabály szerint ma járna az ezüst. Ezért is egyedi Dunai János ereklyéje, amit az olasz fővárosból hozhatott el Pécsre.  Egy-két mondat erejéig még leragadva Rappnál, az ellenfelek drukkerei is elismerték ritka képességeit. „Lekopaszozták”, nevezték „Bőrhajúnak” is, de leginkább arra vágytak volna, bárcsak valaki más védene helyette. Pedig posztjához kissé alacsony volt, de a reflexei, az izomzata egyedülállónak számított.

A ma 83. életévét betöltő dr. Dunai Jánosnak ezúton kívánunk nagyon boldog születésnapot!

Szöveg forrása: Dicsőséges futballpercek III. – avagy pályák, portrék a pécsi labdarúgás emlékezetes pillanatképei c. kiadványból.