Egy felejthetetlen sorozat sikeres megkoronázása, avagy így nyerte meg 31 évvel ezelőtt a Magyar Kupát a PMSC.
A PMSC nagy menetelését a labdarúgó Magyar Kupában utólag egy lavinához is hasonlíthatnánk. Egy kismadár a hegytetőn felszállt, egy hógolyónyi jég pedig megmozdult. Ami egyre lejjebb zúdult, a völgy felé, ahol a szegény pásztor, meg a nyája erről még semmit sem tudott. A görgeteg viszont mindent elsodort, végül a kupát is vitte magával, megállíthatatlanul.
Az előzményekről egy dolgot feltétlenül meg kell jegyezni. Korábban a PMSC kétszer is a döntőbe került, ám akkoriban Magyar Népköztársasági Kupa (MNK) volt a sorozat neve. Csakhogy a rendszerváltás hajnalán a labdarúgásban is új szelek kezdtek fújdogálni. Ennek okán a „népköztársasági” jelölés eltűnt, visszatért a hagyományos Magyar Kupa, mint történelmi név. Ami persze a fiúkat annyira nem zavarta össze, sőt, a labdát ugyanúgy kellett rúgni, mint egy-két szezonnal korábban. Mégsem árt egy ilyen kis kitérőt tenni, ha már sporttörténelemről van szó.
Amúgy az egész sikerszéria nagyon nehezen indult. A végső siker egy cseppet sem vetítette előre árnyékát, amikor 1989. november 21-én a csapatnak Sajóbábonyban volt jelenése a sorsolás szerint. A tét a legjobb harminckettőből a tizenhat közé jutás volt a borsodi együttessel szemben. Ne szépítsük, kutya nehéz csata volt, ami 90 játékperc alatt el sem dőlt. Jöhetett a kétszer 15 perces hosszabbítás, annak is a vége. Végül Nagy Tamás talált be a helyiek hálójába, ezzel biztosítva az 1-0-ás pécsi diadalt. A hálózörgetés fejesből esett, jó 5 méterről, ha hinni lehet a korabeli tudósítónak.
A keserves továbblépés után következhetett a Mádi Bányász. Ekkor már két csatában dőlt el, melyik klub juthat a legjobb nyolc közé. Idegenben kezdtek a pécsiek november 29-én. Ez a küzdelem sem volt könnyű, de azért a kétgólos (2-0) vendéggyőzelem sejtetni engedte, hazai környezetben talán sikerül majd túlugrani az alsóbb osztályú vetélytárson. A sípot Puhl Sándor fújta, hogy a világ egykori legjobb játékvezetője se maradjon ki ebből a históriából. A visszavágón, december 3-án sok öröm nem jutott a Pécs drukkereinek. A sok hibával tarkított játék szépnek nem volt nevezhető. A végeredmény 0-0 lett, ami annyit jelentett, a Munkás tavasszal is folytathatta a küzdelmeket a rangos kupáért.
Hosszú szünet következett, csak 1990. április 18-án folytatódott a harc a végső sikerért. A Dunaferr látogatott Pécsre, a Szántó Kovács János (ma Stadion) utcában lévő sporttelepre. Elsöprő volt a rendező fölénye, a végeredmény 5-1 lett. Ami arra utalt, a visszavágó csupán formaság lesz Dunaújvárosban. Persze, egy ilyen szériában nem lehet biztosra menni, talán csak az a nyilvánvaló, ami már elmúlt. Úgyhogy a négy közé kerülést csak április 25-én lehetett megünnepelni. Ok is akadt rá, mert a második erőpróba során 1-3 lett a vége a játéknak. Ezek szerint összesítésben 8-2-vel találták magukat a legjobb négy között a piros-feketék.
A helyzet fokozódott, a feladat egyre nehezedett, a mezőny meg természetesen sűrűsödött, miközben ritkult is. Ez még akkor sem ellentmondás, ha elsőre annak is tűnik! Mindenesetre a győri Rába ETO került Garami József mesteredző alakulatának útjába. Az eseményt a szövetség május 9-re írta ki. Az első felvonásnak Pécs adhatott otthont, ami ilyen esetben nem a legszerencsésebb dolog. Mindenki inkább vendégként szeret kezdeni, mert akkor a visszavágó során jól tudhatja, milyen végeredmény lehet kedvező neki. De ez negyed évszázad távlatából már teljesen mindegy. Főleg, ha egy sokra hivatott társaság remekül teljesít. Ebben az esetben ez az elvárás megvalósult, 2-0 került a jegyzőkönyvekbe. Az első találat öngól volt, vagyis Preszeller Tamás szintén részese lehetett a végső győzelemnek. Mindez még akkor is így van, ha a Győr játékosa ennek nyilván egy cseppet sem örült.
A folytatásban azért még lehetett egy kissé aggódni, még akkor is, ha kapott gól nélkül sikerült hozni az első derbit. A Győr május 23-án fogadta a Pécset, annak reményében, hogy talán sikerülhet ledolgoznia a baranyai megyeszékhelyen begyűjtött hátrányát. Az első félidőben ebből semmi sem valósult meg, hiszen 0-0-lal vonultak pihenőre a mérkőző felek. Ami a látgatók szempontjából tűnt jobbnak, negyvenöt perc maradt már csak vissza a döntőbe jutásig. A folytatásban, többek meglepetésére, Kovács I L. játékvezető kiállította Czérna Sándort.
Az azóta elhunyt labdarúgónak a 78. percben kellett elhagyna a gyepet. A futballista a lefújás után elárulta, élete első piros lapját osztotta ki neki a sípmester. Mindez természetesen nem holmi durvaság, rúgás miatt esett meg. Állítólag Sándor egy lest reklamált, ezt nem tűrhette a bíró. Ennek ellenére a vezetés birtokában a Pécsi MSC nem roppant össze. Éppen ellenkezőleg, a 85. percen Márton Gábor talált be az ellenlábas kapujába. Méghozzá 6 méterről lőtt a jobb alsó sarokba, így összesítésben már 3-0 volt az állás. Az összes lényeges kérdés eldőlt, Czérna Sándorral a védelem tengelyében harmadszor is döntőbe került a PMSC.
Ekkor aztán már tényleg nem volt megállás. Következhetett a mindent eldöntő utolsó fellépés. Semleges pályán, Tatabányán rendezték meg a kupa sorsát eldöntő eseményt. A naptár június 6-át mutatott, az ellenfél a Budapesti Honvéd volt. A fővárosi klubot egyesek talán esélyesebbnek tartották a végső sikerre. Nyilván nem Pécsett, de ez természetes dolog. Az a tizenegy, amely eljut odáig, hogy netán felemelheti a serleget, szerencsés esetben pedig pezsgőt kortyolhat belőle, már nem szenvedhet önbizalomhiányban. Így is történt! Háromezer drukker fogadta a kivonulókat, de a televízió is élőben adta az aranyról döntő focimeccset. De az első játékrész semmiről sem döntött.
A folytatásban következhettek az újabb erőfeszítések a vezetés megszerzése érdekében. A PMSC jól küzdött, senkinek sem szállt inába a bátorsága. Különösen igaz ez Bérczy Balázsra, aki a 71. percben előnyhöz juttatta a vidéket. Ekkor aztán a Honvédnak is ki kellett támadnia, mert más lehetősége nem maradt a pesti formációnak. Ennek azonban kockázata is akadt. Főleg azért, mert a vetélytársnál játszott a hazai mezőny talán leggyorsabb támadója, Lehota István. Aki a hajrában, a 89. percben megduplázta a fórt. Történt ugyanis, hogy előbb Disztl Péter még hárította Czéh László lövését, de a labda kipattant róla. Pár pillanat múlva pedig Lehota közelről betalált. A 2-0 már behozhatatlan előny volt. Igaz, a gólszerző nekicsúszott a kapufának, szinte eltörte. Le is kellett cserélni a csatárt, de súlyosabb következménye nem lett az ügynek. Legfeljebb annyi, hogy Tomka János is beállhatott egy rövid időre a passzolgatásba.
A mindvégig meghatározó szerepet betöltő Megyeri Károly csapatkapitányként vehette át a Magyar Kupát. A pécsi labdarúgás hosszú eseményei során először és eddig utoljára lehettek ilyennek szemtanúi a nézők. Azóta már három évtized is eltelt, de sem a játékosok, sem a sportvezetők, sem a játék szerelmesei nem felejthetik el azt a csodálatos pillanatot. Tisztelet a kupagyőzteseknek!
Huszonnégyen voltak játékban: Bérczy Balázs, Bodnár László, Bódog Tamás, Bojás Lajos, Braun Károly, Czéh László, Czérna Sándor, Csoboth Róbert, Gyurkity Zoltán, Hánsz Tamás, Jelena Richárd, Knézics Barna, Kónya Mihály, Kovácsevics Árpád, Lehota István, Lovász Ferenc, Márton Gábor, Megyeri Károly, Nagy Tamás, Palaczki János, Szabó Zsolt, Tomka János, Turi Zsolt, Vén Csaba. A keret tagja volt még: ifj. Bogyay Zoltán. Vezetőedző: Garami József. Edző: Koller Nándor. Gyúró: Köves János. Technikai vezető: dr. Tüske Csaba.
Fénykép: Laufer László/Dunántúli Napló
