LAPSZEMLE: Tudjátok, azért lett szerintünk ez egy jó interjú, mert mind a készítése, mind az utólagos elolvasása során sokat nevettünk. Persze ez Edu érdeme. Népszerű humorista, de volt igazolt labdarúgó, kispályás labdarúgó bajnokság szervező, sakk-klub tulajdonos, felszolgáló, étteremvezető is. Élt Barcelonában és Londonban, de itthon találta meg a sikert. Tóth Eduval beszélgettünk.
Mintegy öt éve robbantál be a hazai humor világába, elsősorban a Showder Klub színpadáról ismerhetett meg a közvélemény. Gyerekként világbajnoki döntőn szerettél volna győztes gólt rúgni, most kicsit más módon szórakoztatod a publikumot…
Pécsett kezdtem focizni a 80’-as évek végén. Egy igen erős, akkor országos hírű utánpótlás csapat alakult ki, mellyel 1993-ban Balassagyarmaton korosztályos bajnokságot is nyertünk. Ebben az időszakban egy olyan PMFC (akkor még PMSC) fiókcsapata voltunk, melyben olyan labdarúgók játszottak, mint például Dárdai Pál, Gera Zoltán vagy épp Fehér Csaba, akik mind sikeres hazai, nemzetközi és válogatottbeli karriert futottak be. Edzések után mindig belógtunk a nagypálya tribünjére, ahol tátott szájjal figyeltük Gerzson cseleit, melyet utána rendszeresen próbáltunk utánozni, általában persze sikertelenül, de felemelt fejjel és büszkén futottuk a gyilkosokat a Bóbita parkban a salakon úgy, hogy tudtuk, tőlünk kétszáz méterre az újmecsekaljai stadionban egy Dárdai Pali ugyanezt teszi épp.
Akkor volt, mi motiváljon, hogy egyszer vb-döntőig juss. Mégis, miért hagytad abba a focit?
Ahogy idősödtem, egyre jobban éreztem, hogy nem fejlődök abban az ütemben, mint a kortársaim. Egy idő után pedig beláttam, lehet, hogy tizenévesen még jó voltam, akár kiemelkedő is, de a felnőtt korosztály már egy más kávéház. Amikor ez egyértelművé vált, akkor inkább abbahagytam a focit. Azóta élvezem a játékot. Amíg igazolt labdarúgó voltam, sokat szorongtam, de attól a pillanattól kezdve, hogy nem volt tétje annak, hogy milyen teljesítményt nyújtok, elkezdtem jól játszani.
Milyen poszton játszottál?
Középpályás voltam, irányító szerepkörben, ráadásul sokáig csapatkapitány is. Abban az időben figyeltek több nagyobb csapattól is. Természetesen amikor megtudtam, hogy az az esőkabátos bácsi a Ferencvárostól jött, a kalapos meg a Vasastól, remegett a lábam és sorozatosan rossz megoldásokat választottam. De azért volt bennem fantázia. Így utólag bánom azért egy kicsit, hogy abbahagytam a labdarúgást, több akkori csapattársam szerint egy vállalható szűrő középpályás lehetett volna belőlem, ha akkor valaki komolyabban foglalkozott volna velem. Arra viszont kifejezetten büszke vagyok, hogy nyolc évesen Garami Józsi bácsi tanított meg arra, hogyan kell csőr helyett teli rüszttel rúgni, egy évvel később pedig Dárdai Pali vázolta fel nekem a foci értelmét.
Ez hogy esett meg?
Vonaton zötyögtem Pécsről Budapest felé, amikor egyszer csak Dárdai odalépett hozzám, hogy „Szia Kicsi!” Több mint százan nyomtuk a kölyökcsapatokban, képzelheted, hogy ledöbbentem azon, hogy megismert. Pali akkor már országosan ismert játékos volt, épp az olimpiai válogatott edzésére utazott a fővárosba. Meghívott a büfé kocsiban egy üdítőre, és elmagyarázta nekem kilenc (!) évesen, hogy miről szól a foci, mi az a taktika, hogyan kell készülni. Hihetetlen élmény volt. Mármint az, hogy úgy kezelt, mint egy csapattársat. Nem okozott számomra meglepetést, hogy hosszú évtizedek óta ő volt az első olyan magyar szövetségi kapitány, akit a szurkolók, a szakma és a sajtó is egy emberként elfogadott. Nyíltszívű, egyenes fickó, elképesztő munkabírással. A mai napig az egyik példaképem.
Te beláttad mindezek ellenére, hogy nem lehetsz olyan jó, mint amilyen szerettél volna lenni, de akkor mit szólsz a mostani magyar focihoz: ez az év mélypont volt, mind Andorra, mind Feröer, mind Luxemburg miatt. Nem beszélve a klubcsapatainkról…
Nagyon szomorú vagyok emiatt. A labdarúgó válogatottunk mélyrepülése mellett az is elkeserít, hogy az olaszok nem jutottak ki a világbajnokságra.
Olasz szurkoló vagy? És klubszinten: itthon és külföldön kik a kedvencek?
Szeretem az olasz válogatottat, de 2006 óta már nem nekik drukkolok a világversenyeken (azért azt nem bánnám, ha a következőre kijutnának). A spanyolokat is kedvelem, de 2012 óta már nekik sem, ők is eleget nyertek már, a németek is pihenjenek. A jövő évi vébét nyerjék meg az argentinok, mert már régen emeltek magasba trófeát. Vagy az angolok. A szívem megszakad mindig, amikor kiesnek. Itthon persze a Pécsnek drukkolok, de ha NBI-es csapatot kellene mondani, akkor leginkább az olyan komolyabb szurkolótáborokkal rendelkező csapatoknak szorítok, mint a Diósgyőr, az Újpest vagy a Fradi, bár hazai meccsekre nem járok már.
Megsértődtem, hogy három éve kirakták a Pécset, bár ez egy olyan duzzogás, ami nem esik nehezemre. Sajnos kevés olyan mérkőzés van, amire itthon érdemes úgy kimenni, hogy nem vagy drukker. Nekem az elmúlt években nem sikerült kifognom olyat, melynél nem azt éreztem a mérkőzés közben, hogy máshol lenne a helyem. A külföldi csapatok közül egyértelműen az AC Milan a kedvencem. Hat évesen egy bresciai családnál vakációztunk, ahol a házigazda naponta 3-4 órán keresztül pakolta be a videómagnóba a kazettákat Van Basten, Gullit, Rijkaard és a többiek legszebb góljainak összefoglalóiról. Ott akkor egy életre megfertőzött a Milan láz.
Elkalandoztunk kicsit. Szóval, mi a baja a magyar focinak?
A legnagyobb probléma, hogy honfitárs labdarúgóink gyenge bajnokságokban játszanak. Ezen első körben az segítene, ha a hazacsábított profijaink nem augusztusban búcsúznának el a nemzetközi kupaszerepléstől. Lássuk be, vajmi kevés esély van arra, hogy mondjuk egy Legia Warszawa vagy egy NAC Breda már egy albán középcsapattól az előselejtezőben vereséget szenvedett labdarúgó egyesület játékosai közül mazsolázna. Ahhoz pedig, hogy túléljük a csoportköröket, a vezetőknek át kellene szerintem gondolniuk a premizálást. Én nem bánom, keressen egy magyar labdarúgó havi négy milliót, de ha ezt úgy kapná meg, hogy egyet fixen, hármat meg akkor, ha feljut a csapat a főtáblára, akkor biztosra veszem, hogy előrébb tartanánk. Ha a játékosaink nem a langyos hazai, vagy kazah és hasonló bajnokságokban játszanának, hanem nagy részük egy középszintet képviselő lengyelben, hollandban és hasonlókban, már sokkal előrébb tartanánk.
Az nem baj, hogy nincsenek egyéniségek a mai fociban? Mintha ők hiányoznának akár a 10-20 évvel ezelőttiekhez képest.
Persze, hiányoznak, de emlékszem, 10 évvel ezelőtt meg azért sírtunk, hogy nincs már Détárink vagy Törőnk. Amikor volt Détárink meg Törőnk, akkor pedig azért, hogy miért nincs több Albert Flóriánunk. Mindig csak az elmúlt időszakhoz viszonyítjuk a jelent. Persze mindig fogjuk a fejünket egy Irapuato, egy Vadúz vagy egy Amszterdam után, azt jajgatván, hogy ennél lejjebb már nem süllyedhetünk, aztán mindig jön egy andorrai vagy egy luxemburgi derbi, ahol a kedvenceink ránk cáfolnak. Abban azért igazad van, hogy régen azért lehetett egy Márton Gabiért, egy Véber Gyuriért vagy egy Manchester United-nak beköszönő Koplárovicsért rajongani, de ott van például Dzsudzsák Balázs, aki a PSV korszakában ott volt a 10 legjobb ballábas középpályása közt Európában, de huszonöt éves kora óta levezet.
Most érte hogy rajongjak?
Persze azt azért álságosnak tartom, hogy azok, akik a portugáloknak lőtt két gólja után istenítették Dzsudzsit, az andorrai meccs után levetetik vele a mezét. Ezt elítélem. Ott van például Gareth Bale, akit egy rosszul sikerült meccs után megtámadtak az utcán a madridi szurkolók. Aztán eltelt pár hét, és az ő góljával jutottak be a BL-döntőbe. Most akkor hogy is van ez? Szalai Ádámot például kifejezetten sajnáltam azért, amit a gólképtelen korszakában a szurkolóktól kapott, és jókat mosolyogtam azon, ahogy az őt ócsárolók istenítették őt az osztrákoknak lőtt gólja után. Mondjuk ez visszafele is működik. Vagyis hogy akármilyen borzalmas vereségek várnak ránk, ha legközelebb, illetve a jövőben bármikor lesz arra egy halvány sansz, hogy újfent kijuthatunk egy világversenyre, ismét zsúfolásig meg fog telni a Groupama Aréna.
Amikor kint éltél Barcelonában és Londonban, sikerült eljutnod meccsekre is? Mit tapasztaltál ott?
Igen, amikor tudtam, kilátogattam egy-egy meccsre, de azt kell mondjam, hogy sem a Camp Nou, sem a londoni stadionok nem vetekedhetnek az olasz hangulattal, amit pl. a San Siróban, egy Milan meccsen tapasztaltam. Amikor felszolgálóként Londonban egy vendégem megkérdezte, nem tudok-e valakit, aki kimenne az Arsenal – Slavia Praha meccsre, természetesen ráharaptam. A hangulat viszont csalódás volt, tekintve hogy az alig 400 cseh szurkoló simán leszurkolta a több tízezres angol tömeget. Pedig az Ágyúsok rúgtak egy hetest akkor a vendégeknek…
Barcelona pedig egy egész más világ: ott egy meccsre úgy mennek ki a katalán szurkolók, mintha színházba mennének, kiöltöznek, egy ünnep számukra minden egyes meccs. Megható volt megtapasztalni, milyen az, amikor egy labdarúgóklub ennyire szerves része egy adott nép identitásának. De a legjobb a kocsmákban a hangulat, elképesztő, hogy 80 éves katalán nénikék az utcára kirakott padokon, pokrócokon csücsülve a kistévét bámulják, miközben az öklüket rázva kritizálják például Iniestát, ha esetleg elad egy labdát. Elég mulatságos jelenetek voltak…
És ezeket az élményeket be is építed a műsoraidba?
Igen, próbálom. Ezeket is, a focista korszakomban történeteket is, de kedves Feleségem is ellát rendesen „munícióval”. Neki például egyből sikerült elmagyaráznom, mi az a les, az idegenben lőtt több gól fogalmába viszont beletörött a bicskám. Mint ahogy azt sem sikerült megértetnem vele, hogy amikor a Tottenham – Milan meccsen a Favallinak felreped a homloka, amit összevarrnak, bekötnek fáslival, akkor utána a szögletnél miért lökdösik őt a többiek. Arra sem tudtam még neki megfelelő választ adni, hogy miért nem mehetnek ki a játékosok meccs közben pisilni, és hogy miért nincs minden mérkőzés végén büntető. És mikor már azt hiszem, hogy a nejem kifogyott a meghökkentő kérdésekből, pár hete egyik este a Manchester City – Napoli meccs kellős közepén lehuppan mellém a kanapéra azzal, hogy: „Nem azt mondtad, hogy az EB már véget ért?”.
Habár nem sikerült a profi foci karrier, most összességében elégedett vagy azzal, amit elértél eddig?
Igen, határozottan. A kisfiam lassan két éves, kiegyensúlyozott a családi életem és amióta stand-uppolok, a 2017-es az eddigi legjobb évem, idén volt a legtöbb fellépésem. Olyan nekem ez, mint a Milannak volt a 2007-es esztendő, bízom benne, hogy ezek után nem olyan évek következnek, mint amilyenek a Rossonerire vártak.
Akkor vissza a magyar focihoz: kit látnál szívesen a magyar válogatott kispadján?
Nem akarom megbántani Leekens urat és az MLSZ vezetését, de szerintem egy Gattuso habitusú és múltú játékos edzőként most fel tudná rázni a magyar focit, legalábbis a válogatottat. Egy ilyen csupaszív, szenvedélyes, pitbull-szerű mentalitású szakember talán sikert tudna elérni. Dárdainál már egyszer bevált.
Végül: milyen párhuzamot vonnál a humor és a foci közé?
Mint ahogy a fociban is általában akkor mersz kockáztatni, egy igazán szép cselt vagy egy emlékezetes trükköt megcsinálni, mikor nyerésre áll a csapatod, a fellépések alatt is akkor engeded el igazán magadat, ha már a közönség szeret, a poénok működnek. Így már belefér, hogy nyugodt szívvel marhulj, improvizálj, spontán ökörködj. A stand upban a legjobban azokat a pillanatokat szeretem, mint a labdarúgásban: amikor Higuita skorpiórúgással védi ki a labdát, vagy amikor Zlatan a félpályánál úgy dönt, hogy akkor ő most ollózik egyet.
