Különleges egyénisége a pécsi labdarúgásnak Lovász Ferenc. Ma úgy mondanák: labdaügyes. Régebben egyszerűen úgy emlegették, mint aki gyors, technikás, gólerős. Rövidebben jellemezve: nagyon tudott futballozni. A közönség egyszerűen imádta őt, meg a társait is. Történt mindez akkor, amikor az ötezer néző számított kongó lelátónak. Az egykori kiváló támadónak lehetne „arca”, ehhez képest elég szerényen idézte fel a sikereit.

– Hidasi, tehát falusi gyerekként kerültem Kovácstelepre – gondolt vissza a megérkezésére Lovász Ferenc. – Az egyik csapattársam be is szólt valami csúnyát, amit nem hagyhattam szó nélkül. Kergetőzés, hantdobálás lett belőle, de szerencsére gyorsabb voltam az illetőnél, ezért megúsztam a dolgot. Aztán persze befogadtak, tudtunk együtt focizni. Eredetileg a Nagy Lajos Gimnáziumba jártam, aztán fél év elteltével átkerültem a Komarovba, a sportolók közé. Sok dolog a helyére került, beilleszkedtem a rendszerbe.

– Persze, aki tud valamit, azzal érdemes együttműködni, lehet neki passzolni.

– Szándékosan leegyszerűsítve a dolgot, úgy működött a rendszer, hogy Turi Zsolt kiugratott egy-egy jó labdával, én meg igyekeztem befejezni az akciót. Hozzátéve, ezt a sportot optimális esetben egyszerre tizenegyen űzik, egy csapaton belül.

Fénykép: Laufer László/Dunántúli Napló

– Az elmúlt évszázad nyolcvanas éveinek derekán nagy „királyok” voltatok, elsősorban Pécsett, no meg Baranyában.

– Valóban, de ha kitettük a lábunkat innen, akkor már nem számítottunk akkora számnak. Különösen igaz ez a fővárosra, ahol a drukkerek nem estek hasra a nevünk hallatán.

– Szerepelhettél a nemzeti válogatottban, de csak egyszer, ami nem volt több öt percnél. Akad ezért benned hiányérzet?

– Ha azt vesszük, hogy megadatott az élmény, akkor csodás emlékként élem meg. De három fejpárbajom, ütközésem volt a skótok ellen, miközben jóformán labdához sem értem. Ebből a nézőpontból azt hiszem, jó lett volna több esélyt kapni a bizonyításra. Ám volt olyan korosztályos, meg felnőtt kapitány, aki mindig azt mondta, húzzam meg a szélén, aztán adjam be a labdát. Miközben magamat soha nem éreztem vonalszélsőnek. Szerettem volna befelé cselezni, de arra éppen nem volt igény.

Fénykép: Laufer László/Dunántúli Napló

– Nem is lett belőled edző!

– Gyakran bizony „untam”, amikor a szakmai vezetők szerintem túlbonyolították ezt a sportágat. Örök barátomnak, Turi Zsoltnak ilyenkor szoktam jelezni egy diszkrét ásítással. Ennyit az érzékemhez, a taktikai variációkhoz.

– Voltál „félprofi” Málta szigetén, utána viszont belevágtál az üzleti világba. Könnyű volt?

– Nem mondanám, bár panaszkodni sem akarok. Egy telefonos cégnél dolgozok hosszú ideje, Pécsett. Nem egyéni ügyfelekkel, hanem céges vezetőkkel szoktam tárgyalni. Soha nem mondom, hogy labdarúgó voltam. De a megbeszélések végén sűrűn felteszik a kérdést. Ön az a Lovász, aki miatt sokan mentek ki a pécsi stadionba? Ekkor a velem azonos korosztály képviselőivel többnyire átváltunk tegező üzemmódra. Szóval akadnak még olyanok, akik megőrizték emlékeikben azt a gárdát, ami azért jóleső érzés.

A legjobb pécsi csapat tagja volt

A PMSC korábbi csatára, Lovász Ferenc 1967. január 24-én született Pécsett. Hidasról került a baranyai megyeszékhelyre, ahol 153 meccsen szerepelt az élvonalban és 33 gólt ért el. A válogatottban egy esetben kapott szerepet, 1987-ben, Skócia ellen, idegenben. Tagja lehetett az 1985-1986-os bajnoki ezüstérmes, majd az 1990-1991-es bronzérmes PMSC együttesének. A Magyar Népköztársasági Kupában (MNK) egyszer második, a Magyar Kupában 1990-ben egyszer első helyen végzett a pécsiekkel.

Klubunk ezúton is nagyon boldog születésnapot kíván Lovász Ferencnek!

Borítókép: Kurdi József/pmfc.hu