LAPSZEMLE: Helesfay Donát pécsi pályafutása egy rendkívüli kettősség jegyében zajlik. Ő védte 2015 májusának végén a PMFC kapuját a Nyíregyháza ellen, amikor a találkozót követően eltemették a pécsi futballt a stadion közepén. A 2019/2020-as szezonban pedig már részese lehetett annak, ahogyan a klub visszatornázta magát a másodosztályba. Azonban a sikert nagyrészt a pályán kívülről figyelhette, hiszen sérülés hátráltatta. Mindössze három bajnokin és egy kupameccsen léphetett pályára, mire ismét bevethetővé vált, a járvány miatt lefújták a szezont.
– Élesen él az a nap bennem, amikor eltemették a futballt. Nagyon fájó emlék számomra, hogy ilyen döntés született. Önmagában a temetés is nagyon fáj, mert véleményem szerint az a futballpálya tönkretétele, megrongálása volt. Arról nem a pálya tehetett, hogy hoztak egy döntést, ami vagy igaz, vagy nem – kezdte kérdésünkre a hálóőr.
– Az elmúlt idénynek a könnyebbik része volt, hogy lefújták azt, amikor visszatérhettem. A sérülés maga rosszabb volt. Nagyon sokat dolgoztunk a gyógytornász stábbal, hogy ez megtörténhessen. Ők is közrejátszottak abban, hogy visszajöttem a csapathoz, mert velük akartam dolgozni. Sokáig nem tudták diagnosztizálni a sérülésemet előtte. Már abban is nagyon sok munka volt, hogy egyáltalán el tudtam kezdeni a szezont. Azt, hogy egyetlen meccset tudtam levédeni, és utána megműtöttek, nehezen viseltem. A stáb és a klubnál dolgozók viszont sokat segítettek. Kevés helyen kapnak ilyen támogatást a sérült játékosok, mint itt, főleg, ha fél évre kiesnek. Ebben az időszakban a pálya közelébe nem mehettem, három hónapig nem is kocoghattam, mégis nagyon nagy támogatást kaptam.
Hozzátette, mikor ismét visszatérhetett a csapat edzéseire, nagyon pozitív légkör fogadta, már csak abból kifolyólag is, hogy jól szerepeltek. Látszott, hogy remek munka folyik. Kiemelte, a parádés teljesítményben nem csak a játékosoknak volt fontos szerepük, de a felkészítést végző szakmai stábnak, a háttérben dolgozóknak, valamint a szurkolóknak is. Megköszönte az utóbbi csoportnak a támogatást, mondván: „Kis túlzással szinte mindenhol hazai pályán játszhattunk.” Emellett a barátnőkről, feleségekről is megemlékezett, akik jól tűrik az életmódjukat.
Lépésről lépésre
A nehéz hónapokról azt is elárulta, sajnos szinte alig tudott a társakkal találkozni, így nagyon jó volt a kényszerpihenő után ismét a többiekkel edzeni. Bár ezek könnyedebb, jó hangulatú foglalkozások voltak, a melót beletették, hogy a következő idényben is a lehető legjobb teljesítményt nyújtsák.
– Komoly céljaink lesznek NB II.-ben is, főleg, ha Laci bából (Vas László vezetőedző – a szerk.) indulok ki. Nem sok maximalistább embert ismerek. Nyilván sokat számít, hogyan alakul a mezőny és a keretünk. Nem mennék bele jóslatokba, mert lépésről lépésre kell haladnunk. Először maradjunk bent! Ha ezt sikerülne elérnünk viszonylag korán, akkor örülhetünk, és nézhetünk felfelé. Ha egy következő lépcsőfokot is meg tudnánk tenni utána, akkor tekinthetnénk még feljebb – tette hozzá, kiemelve, nagy szükségük lesz a szurkolóik támogatásra, hogy a Kisvárda és a Paks elleni kupatalálkozókhoz hasonlóan átsegítsék őket a szenvedősebb időszakokon. – Amikor Pakson kiestünk, olyan ünneplést kaptunk, hogy az szó szerint megható volt. Az, hogy ennyien elkísértek minket, és így szurkoltak nekünk, nagyon sokat számított.
Szöveg forrása: Kvanduk Bence/Dunántúli Napló
