Pécs 70 – 5. rész: Ünnepi sorozatunk ötödik felvonásában a város és klubunk 1990-1999 közötti eseménydús időszakát elevenítjük fel!

A rendszerváltás utáni nehéz idők, valamint egy pápai látogatás (1990–1999)

Az 1989-es rendszerváltás természetesen a baranyai megyeszékhely életére is komoly hatást gyakorolt. A következő évben, azaz 1990 őszén megtartották az akkor még két fordulóból álló önkormányzati választásokat, amelyek eredményeként a megalakuló képviselő-testület a Szabad Demokraták Szövetsége által javasolt Krippl Zoltánt választotta Pécs polgármesterévé. A felálló városvezetésnek nem volt könnyű dolga, hiszen az új időkkel érkező kihívások mellett az előző rendszer által örökül hagyott problémákkal is meg kellett küzdenie.

Az már a korábbi években nyilvánvalóvá vált, hogy a Pécs környéki bányaüzemek nem működtethetőek gazdaságosan, mivel mind a helyi uránérc, mind a szén felszínre hozatalának költségei meghaladják a kitermelt nyersanyagok piaci árát. Az uránbánya bezárását már a ’80-as évek végén elhatározták – a döntés eredetileg kifejezetten gazdasági indíttatású volt, hamarosan azonban már az uránbányászat egészségre káros hatásai is a közvélemény érdeklődésének homlokterébe kerültek. Mindenesetre a megkezdődött leépítések számos, az iparágban dolgozó személy, illetve család egzisztenciájára gyakoroltak negatív hatást, a folyamat pedig végigkísérte csaknem az egész évtizedet. Az uránbánya végül 1997-ben zárta be a kapuit, de 1998-ban befejeződött a munka az István-aknai szénbányában is.

Érdekes módon a rendszerváltás következtében az évtized első felében a baranyai turizmus is válságos helyzetbe került. Megszűnt, vagy új funkciót kapott számos egykori ifjúsági és szakszervezeti üdülő, a volt szocialista országokból korábban menetrendszerűen érkező vendégkör jelentős része elmaradt, a nyugati nyitás pedig ekkor még nem éreztette eléggé a hatását. Pécs számára az 1991–1995 között zajló délszláv háború sem tett jót ebből a szempontból: a határ túloldalán zajló harcok értelemszerűen nem növelték az egyébként kiváló turisztikai adottságokkal rendelkező város vonzerejét az esetleges külföldi látogatók előtt. A ’90-es évek második felében azonban a településre irányuló belföldi idegenforgalom jelentős növekedésnek indult, s a más országból ideérkező vendégek számát tekintve is egyre inkább javult a helyzet.

A fentiek ellenére azért ebben az évtizedben is történtek fejlesztések, illetve kiemelkedő események a városban. Az egyik ilyen a FEMA bevásárlóközpont átadása volt Kertvárosban, amelyre 1991 májusában került sor. A dinoszauruszos emblémájáról ismert kereskedelmi egység, amelyben a hipermarket mellett többek között bőrruházati üzlet, sport- és játékbolt, továbbá egy söröző is helyet kapott, villámgyorsan Pécs egyik közkedvelt áruházává vált. Más kérdés, hogy az épület 1998-ban – nem utoljára – kigyulladt, illetve a városban később megjelenő más üzletközpontok – például a vásártér szomszédságában 1999-ben átadott Pécs Pláza – kínálatával a FEMA már nem tudta felvenni a versenyt.

Történelmi jelentőségű eseménynek számított, hogy 1991-ben II. János Pál pápa a basilica minor rangot adományozta a pécsi dóm számára, majd ugyanezen év augusztusában személyesen is a városba látogatott. Szintúgy 1991-ben érkezett az a szenzációs hír is, miszerint javítási munkálatok során a székesegyház altemplomában felleltek egy sírt, amelyről az azt megvizsgáló régészek és történészek azt feltételezték, hogy a 15. századi magyar humanista költő, egyben pécsi püspök Janus Pannonius földi maradványait rejti – később, körültekintő vizsgálatokat követően megerősítést nyert, hogy valóban a Mátyás király korában élt egyházfi csontjaira sikerült rábukkanni.

Változások történtek az akkoriban épp Janus Pannonius nevét viselő egyetem helyzetében is. A Pécsi Orvostudományi Egyetemen 1990-ben megalakult az Egészségtudományi Kar, 1992-ben pedig a korábbi tanárképző főiskolai kar helyett önálló bölcsészettudományi és természettudományi karok jöttek létre. Mindemellett 1995-ben a Pollack Mihály Műszaki Főiskola is egyesült a tudományegyetemmel, amely így még nagyobb súllyal rendelkező szervezeti egységgé vált.

Átalakultak a demográfiai viszonyok is. A város korábban dinamikusan növekvő – de a ’80-as években már inkább csak stagnáló, vagy nagyon enyhén gyarapodó – népessége csökkenni kezdett, s az ezredfordulóra mintegy 162 000 főre esett vissza.

Minden volt, mint a búcsúban: kupasiker, névváltozás, osztályozó, kiesés

Ez itt nem a panasz helye. De ha valaki szeretné részletesen áttekinteni a Pécsi Dózsa, a Pécsi MSC, illetve a Pécsi MFC hosszú históriáját, akkor nem hagyatkozhat kizárólag az emlékeire. Mert annyi minden megesett, hogy még felsorolni is hosszú, nem ám átélni.

Egy majdnem bronzérmet nem lehet vitrinbe tenni. Ez esett meg a Pécsi MSC-vel az 1989–1990-es évadban, amikor a negyedik helyezést sikerült megkaparintani. Pontszámban a Ferencvárosi TC-vel állt azonos helyen a csapat, tehát nem keveredett éppen rossz társaságba, de a gólkülönbség nem a Pécsnek kedvezett. Ennél közelebb nehéz odaférkőzni egy medáliához, azután bosszúsan búcsút inteni neki. De senki ne siránkozzon, mert jött a nagy jutalom, a jóvátétel!

A Magyar Kupa visszakapta korábbi, mondjuk úgy, leánykori nevét, tehát már nem Magyar Népköztársasági Kupának (MNK) hívták, sima MK-ként emlegették, a rendszerváltás egyik vívmányaként. Ebben a sorozatban Garami József mesteredző vezetésével a döntőig meneteltek a „srácok”. A finálét pedig 1990. június 6-án Tatabányán, azaz semleges helyszínen rendezték meg. Az ellenfél a Budapesti Honvéd volt, a fővárosi alakulatot 2–0-ra verték a pécsiek, amivel jogot szereztek a Kupagyőztesek Európa-kupájában (KEK) való induláshoz.

A sorsolásnál a szerencse „valamelyik” oldalon állt, de nem lehet eldönteni, melyiken. Mert a Pécsi MSC megkapta a klubszinten már akkor is majdnem „bálnának” számító Manchester United együttesét. A nézők nem panaszkodtak, Alex Ferguson (még nem volt Sir) együtteséhez fogható klub ritkán szokott Pécsett feltűnni. Ez is megtörtént, méghozzá október 3-án. Az angolok 1–0-ra nyertek, de ellenük legalább élmény volt kiesni is. A kinti meccsről – amit szeptember 19-én rendeztek meg – Megyeri Károly azt mondta, érezték, milyen erőnléti fölényben játszottak a vendéglátók. A vége 2–0 lett az Old Trafford-stadionban, de nem is az volt a lényeg, hanem az élmény. Mármint a játékosoknak, mert azért Újmecsekaljáról sem külön buszok, sem repülők nem indultak a szigetre. De egy magyar tanú azonban bizonyosan akadt ott, a pécsi klub fővárosi képviselője, egyben nagy utazója, Kamarás Károly. Ő szakmabeliként vonaton tette meg az utat oda-vissza. (Egy vasúti baleseti vizsgálónak is lehetett magánélete.)

A Pécsi MSC továbbra is a magyar foci elitjébe tartozott. Ennek ékes bizonyítéka az 1990–1991-es kiírásban elért harmadik hely. A bronzról kevesebb szó szokott esni, mint az ezüstről, ezért ér meg a dolog egy önálló bekezdést. A végeredmény feljogosította a klubot, hogy nevezhessen az UEFA-kupába, ahol az első körben megkapták a német VfB Stuttgart együttesét. A kinti találkozón 4–1 lett a „mese” vége, október 2-án meg 2–2, már Pécsett. Valami kisebb halacska jobban jött volna, de a „horgászszerencse” ismét elpártolt Bódog Tamásék mellől.

Aztán az 1991–1992-es menetelés végén egy tisztes 9. hellyel fejeződött be Garami József nagy mutatványa. A Siófok nyert 3–2-re a pécsi csapat ellen, amikor 1992. június 20-át mutatta a naptár. Jöttek a szürkébb évek, a korábbi sikerekről legfeljebb álmodozni lehetett, esetleg bízni valami szerencsés felemelkedésben. Addig, előbb 1992–1993-ban, majd 1993–1994-ben is két – félig-meddig fakó – 11. hely jött soron. Ami abban az időben nem töltött el senkit boldogsággal, ma meg talán sokan örömmel koccintanának rá. Igaz, most a mezőny 12 csapatot számlál, tehát sokat nem érne a dolog, de akkoriban más volt a létszám, vagyis az összevetés sántít.

A folytatásban – 1994–1995-ben – feltűnt egy „befektetői csoport”, de itt az idézőjel azért indokolt, a nevük pedig ma már nem annyira fontos. Egyesek pénzmosást véltek felfedezni a háttérben, de ezt bizonyítani senki sem tudta, talán nem is akarta, ma meg már kár lenne ezért a bíróságra szaladgálni. úgyhogy maradjunk egy sorszámnál, meg egy szónál: 7. helyezés.

Ennek kapcsán aztán fel is tűntek korábban soha nem látott képességű külföldi labdarúgók a pécsi pályán. Közülük az osztrák Richard Niederbacher világbajnokságon is részt vett, Robert Warzycha, a lengyel válogatott legény pedig megfordult Angliában is pár szezon erejéig, majd az Amerikai Egyesült Államokban futott be szép karriert.
Vesszőfutás boldog, szerencsés véggel. Ez a summás értékelése az 1995–1996-ban történteknek. A Pécsi MFC utolsóként, a 16. helyen végzett. Még három büntetőpontot is levontak abból a kevésből, amit sikerült begyűjteni. Mégsem a szomorú búcsú következett, hanem egy oda-vissza meccs a Tiszakécske ellenében. A jobbik az osztályozó keretében jogot szerzett az NB I-es indulásra. De ez sem hétköznapi történet volt…

1996. június 27-én idegenben 0–0-lal ért véget a 90 perc. A visszavágó már 120 percig tartott, június 30-án, de a hálók csak nem zörrentek meg. A tizenegyesek voltak soron, abban 5–3-ra volt jobb a Pécs. De közben a pécsi Győri János elsőre kihagyta a maga rúgását, csakhogy Cserna László játékvezető a kapus korai elmozdulása miatt megismételtette a lövést. Ha manapság Győri idősebbnek látszik a koránál, akkor pár ráncra ott tett szert.

Nem éppen futballszakmai kérdés, ám már 1995. augusztus 5-e, a rajt előtt a PMSC három (vagy négy, ezen már nem megy vita, de nem is igazán dönthető el) volt szakosztálya a Cégbírósághoz fordult, kérve a Pécsi Mecsek FC bejegyzését. Ezzel egy nagy halom adósságot hagytak maguk mögött, aminek kifizetése lehetetlennek számított, igaz, a szándék amúgy sem volt meg hozzá. Az élvonalbeli jog megmenekült, ugyanakkor ezt napjainkban lehetetlen lenne elérni ilyen keretek között.

Az 1996–1997-es évadban minden igyekezet ellenére sem tudott megmenekülni a csapat, amely így kiesett a legfelső osztályból. A csúcsok után érkezett a lejtmenet. De ez sem teljesen egyszerű történet. Az 1997–1998-as évadban az osztályt NB I. B-nek nevezték, nagyjából kiszámítható módon ez a második vonalat jelentette. Ott a piros-feketék – cseppet sem acélos módon – a 13. helyen végeztek. A „kavarás” azonban itt nem ért véget. Ugyanis a második évadban, az 1998–1999-esben a gárda az NB I-ben találta magát, noha a végelszámolásnál az addigi történelmi mélypontnak tűnő 16. helyen végzett. Tegyük hozzá, a csoportban 20-an voltak. De a név enyhén megtévesztő, mert ekkor működött a Profi Nemzeti Bajnokság (PNB), ami az NB I. felett állt.

Itt egy pillanatra álljunk is meg! Aki azt hiszi, hogy egy sporttörténeti hullámvasúton utazik, az nem téved. De a nagy ugrás még csak a következő részben jön el. Folytatás következik, addig is olvassa el a klub megalapításának 70. évfordulójára írt sorozatunk előző részeit ITT!