A Dumaszínház pécsi születésű tagja, Tóth Edu már hosszú évek óta sokakat szórakoztat országszerte. Amit viszont talán kevesebben tudnak róla: gyerekkorában, a PMFC játékosaként nagyívű futballista karrierről álmodozott.

– Csak a foci jöhetett szóba?

– Kissrácként a TÁSI-ban ez gyorsan eldőlt. Onnan a PMFC korosztályos csapataiba magától értetődő volt az átjárás. Akkoriban úgy nézett ki egy napom, hogy délután 1 körül vége volt a tanításnak, a többiekkel pedig azonnal mentünk focizni. Ez tartott 4-ig, akkor ugyanis kezdődött az edzés. Utána irány haza, vacsora, és 7-kor mentem is vissza játszani.

– Futballista akart lenni?

– Persze! Olyannyira, hogy láttam is magam előtt, ahogy a magyar válogatott csapatkapitányaként a 93. percben győztes gólt rúgok a vb-döntőben.

– Ha a pályán nem is jött össze a nagy karrier, azért fiatalabb korában kijutott a jóból?

– Vannak felejthetetlen emlékek. Illetve ez nem teljesen igaz. Talán még ifiben voltunk egy McDonald’s Kupán a Népstadionban, ahol állítólag ollóztam egy gólt az Újpestnek. Így belegondolva, erre azért illene emlékeznem, de mások mesélték ezt, sokkal később. Nekem nincs meg.

– Volt olyan döntőben szerzett győztes gólja, ami megvan?

– Pestlőrincen játszottunk, olyan csapatok voltak az ellenfelek, mint a Videoton vagy a Honvéd, de a finálét az Esztergom ellen vívtuk. Pár pillanattal a meccs vége előtt egy előrevágott labdát fejeltem a léc alá. Az összes szülő beszaladt a pályára és a nyakamba ugrott. Nem ide tartozik, de van még valami, ami belém égett. Akkoriban a szülők mosták a mezeinket. Az enyém a sok mosástól egyre fakóbb lett, így könnyű volt kiszúrni a csapatképeken. A piros-fekete mezes gyerekek között ott állt ugyanis a Tóth Edu, rózsaszínben.

– Úgy tudom, hogy a fiatalkori karrier után sem szakadt el a focitól.

– Olyannyira nem, hogy megcsináltuk a Dumaszínház FC-t. Volt, hogy negyvenen is összejöttünk. Aztán elhalt egy kicsit, ma már nem vállalom a szervezését. De például amikor Londonban éltem, indítottam egy bajnokságot az ott élő magyaroknak. Arra büszke vagyok. Már nem én csinálom, de a mai napig működik. Az pedig azért elég jó volt, amikor 2004-ben a magyar-brazilon az egykori csapattársam, Bodor Boldizsár volt a balbekk.

– A PMFC-vel milyen a kapcsolata?

– Megviselt, amikor kizárták az NB I-ből. Egyik nap még idegenben vertük a Fradit, rá pár hónapra már a Megye I-ben voltunk. Annál nagyobb öröm most az NB II! Szerintem ez hatalmas dolog, főleg a mezőnyt nézve: Dzsudzsákok, Korhutok, Pátkaik szaladgálnak az ellenfeleknél.

– Nálunk pedig Bajnerek! Gondolom, az ő Pécsre igazolása azért adhat önnek muníciót a munkához.

– Nyilván! Amúgy ő tipikus esete annak, akit túl fiatalon talán túlsztároltak. Nem tett jót neki. De most nagyon szurkolok, hogy mutassa meg, mire képes!

– Van kedvence a mostani csapatból?

– Az egész gárda nagyon szimpatikus. Fiatal, lendületes társaság, látszik, hogy mindent kitesznek a pályára. Remélem, nem fogják szétkapkodni a csapatot. Ha egyben maradnának, két-három éven belül szerintem már lehetne felfelé is nézelődni.

Az interjú a Made in PMFC 7. számában jelent meg, korábbi stadionújságainkat ITT olvashatja el.