Ma ünnepli 64. születésnapját Ábel Éva titkárságvezetőnknek, aki magasan a legrégebben, közel negyvenhat esztendeje dolgozik klubunkért! A sportban, a labdarúgás világában töltötte egész életét, máshol el sem tudná magát képzelni. Lassan a korábbi labdarúgók unokái is megismerhetik az asszonyt, aki a PMFC-nél az állandóságot képviseli. Pontosan 1975. augusztus 1-tól kezdve.

– Akik hosszabb ideje bejáratosak a klubházba, azok tudják jól, a falak, meg a titkárság vezetője remekül tudnak hallgatni.

– Úgy hiszem, ez alapkövetelmény, egy ilyen bizalmi állásban. Komolyan mondom, még a fiamnak, meg a vőmnek sem szoktam beszélni az igazolásokról, edzőkről, amíg nincsenek aláírva a szerződések. Akkor meg úgyis nyilvános, tehát nem tőlem értesülnek, pedig mindketten szeretik a futballt.

– Megható volt, amikor korábban, a megyei I. osztályú bajnoki címet is megsiratta. Pedig látott már NB I-es ezüstérmes gárdát, meg a Magyar Kupában diadalmaskodó alakulatot egyaránt.

– Nincs mit tenni, ilyen vagyok. A pályafutásom során akadt részem sikerben, meg kudarcban egyaránt. Ha a negyedik osztályban végzünk az élen, nekem akkor is kicsordulnak a könnyeim, amit nem szégyellek.

– Bárhol járt a sportági hullámvasút, Éva csak egy létezett az asztal mögött, akit szinte minden focista szeretett.

– Akadtak problémás gyerekek nálunk is, de igyekeztem velük megtalálni a közös hangot. Utólag meg természetesen minden emlék megszépül. De tényleg nagy egyéniségek fordultak meg nálunk.

– Többször lehetett látni, amikor Garami József megérkezett Pécsre, meccsre. A csók, az ölelés a belépést követően soha nem maradt el.

– Olyan régen, még 1975-ból ismerem a mestert, hogy már alig emlékszem az első találkozásunkra. Természetes a reakció nem mesterkélt. Ráadásul a legnagyobb diadalok idején voltunk kollégák, ami nem feledhető könnyedén. A Mester felesége korábban oroszt tanított nekem az általános iskolában, tehát ez egy szerteágazó história.

– Leányként lépett be a sport világába, ma meg már az unokája, Tomika is ott futkos a pályán. Ami nyilván meglágyítja a mama amúgy sem kérges lelkét.

– Természetesen azt szeretném, ha a csöppség egyszer felhúzhatná a piros-fekete mezt, az óvodás korcsoportban. Aztán majd a szakemberek eldöntik, mennyi tehetség lakozik benne. Ha a szívét netán tőlem örökölte, akkor a válogatottság sem elképzelhetetlen számára, ebből a csapatból.

– Ha a korábbi nagy idők szerény tanújával találkozik valaki, illik emlékezni a múltra is.

– Egykoron, egy letűnt korban szinte aranyéletünk volt. Már abban az értelemben, miszerint hétköznapi anyagi gondok nem gyötörtek minket. A Mecseki Ércbányászati Vállalat (MÉV) központjában volt a központunk. Annak rengeteg előnye akadt. A közművekre semmi gondunk sem volt, de még a postánkat is elintézték központilag. Abban a hatalmas irodaházban, a belső vonalon majdnem mindenkit el lehetett érni.

– Mert a bánya munkahelyet is biztosított sokak számára.

– Nyilván, ismert tény, egyesek úgynevezett bújtatott állásban voltak elhelyezve a különböző üzemegységekhez. De a szénbánya, az aknamélyítők is mellettünk álltak, a sörgyárral, a baromfi-feldolgozóval, építőipari cégekkel egyetemben. Értelemszerűen mindenben más világot éltünk. Néha annyi volt az ajándék sörünk, pezsgőnk, hogy alig tudtunk vele bármit kezdeni. Az a kor nem jön, nem jöhet vissza, de nosztalgiázni lehet. Azért is, hogy a későbbi generációk tagjai képet szerezzenek a rendszerről. A pécsi bányászati ipar annyira volt része az egésznek, mint ahogyan levegőt veszünk. A dolgozók meg jellemzően szerették a labdarúgást, jöttek tízezer számra. Tapsoltak, ha viszont végképp nem ment a játék, néha azt kiabálták, hogy a fiúk menjenek le a bányába. Várja ott őket a brigádjuk, de a méreg mindig elillant. A szurkolók már csak ilyenek voltak, mindenki tisztában volt a lélektan ezen ágával.

– Akadt kedvenc játékosa, esetleg olyan, akit kimondottan nem kedvelt?

– Mindenkit a szívembe zártam, aki nálunk megfordult. Talán, az évtizedek során egy nyegle legény akadhatott, őt nem kimondottan kedveltem, bár talán tévedek ebben. De sem a többséggel, sem azzal az eggyel, nem tehetem meg, hogy megnevezem. Lehet, nem is tudom, miképpen hívták. Tudják: hallgatni nagy művészet! Másképpen azért lehetetlen volna ennyi időt eltölteni egy íróasztal mögött.

Ahol a város legendás zamatú kávéja készül

Illés Éva 1957. április 14-én született Pécsett. A Radnóti Miklós Közgazdasági Szakközépiskolában érettségizett. Országos középiskolás gépíróversenyen volt második helyezett is. Első, egyben utolsó munkahelyére Csizek Tóni bácsi ajánlotta be. Férje Ábel József, 1978-ban kötöttek házasságot. Fia Balázs 1981-ben, leánya Judit 1988-ban született. Nagyobbik unokája, Tamás, a kisebbik Máté.

Ennyit egy nagyszülőről röviden, hiszen azért ezt sem tudhatta mindenki. De akad itt egy másik érdekesség is. A legjobb kávé a városban. Sajtókörökben elterjedt egy mondás. Ha Ábel Éva főzte a kávét, akkor mindenképpen érdemes belőle kérni. Legendás, ahogyan Éva, a fiatalabbaknak Éva néni azt elkészíti. Olyan, mintha az érzelmeit is beleadná. Vagy csak egy legenda veszi körül, amit hiba lenne elrontani, lerombolni. De keserű szájízzel tőle még senki nem távozott. Az sem, akit éppen kirúgtak, de kapott pár korty finom nedűt tőle.

Szöveg forrása: Dicsőséges futballpercek III. – avagy pályák, kupák, portrék; a pécsi labdarúgás dicső pillanatképei c. kötetből.