Ma ünnepeli születésnapját Róth Antal, korábbi 29-szeres válogatott védő, a PMSC hajdani bajnoki ezüstérmes gárdájának kiváló játékosa.

Közhely vagy sem, mindegy! A labdarúgást alapvetően lábbal űzik, de a fej nélkülözhetetlen hozzá. Olvasni a játékot, előre gondolkodni hatalmas erény. Ebbe a kategóriába tartozott Róth Antal, aki kivételes képességekkel megáldva űzte az ipart. Remekül helyezkedett, úr volt a védelem tengelyében a Pécsi MSC-ben, meg a válogatottban is. A holland Feyenoord Rotterdamban szintén illő tisztelettel ejtik ki a nevét, akik látták a gyepen intézkedni. A sportszerűsége is legendás volt, élményszámba ment, amikor lefülelte az ellenfelek akcióit.

Ha Pécs labdarúgásáról ejtünk szót, akkor egy embert mindenképpen ki kell emelni. Mert Róth Antal az egyetlen helyi futballista, aki részese lehetett egy labdarúgó-világbajnokságnak, ahol pályára is léphetett. Más ezt a baranyai megyeszékhelyről nem mondhatja el magáról. Ráadásul csekély jelenleg a sansz arra, hogy társra leljen a remek bekk. Igaz, az 1986-os esemény sokakban rossz emlékeket idéz fel. De ne feledjük, az volt az utolsó olyan világesemény, ahol nekünk, mármint a válogatottnak szerep jutott egyáltalán! Azóta csupán „pótcsapatoknak” drukkolhatunk, a piros-fehér-zöld színkombináció a sportág forgószínpadán sajnos mostanában nem nyerő hármas.

Léteznek ugyan hasonló variációk, de azt az olaszok, meg más nemzetek okán lehet látni a képernyőkön. A mieink legfeljebb vendégek lehetnek a forgatagban, a főszerepeket jó három évtizede nem nekünk osztják. Kivéve néhány sípmestert, de őket másért szeretjük, nem a technikájuk, gólérzékenységük okán szoktunk róluk megemlékezni. Igaz, nélkülük a mutatvány nem működne, ám azért egy jó Róth más polcon foglal helyet az emlékek végtelen rendszerében, máskor zűrzavarában. Parádés mentések, hihetetlen előretörések, amikben a korábban rőtszakállú hős utánozhatatlannak számított. Már-már elhomályosult a szem, a mozgását fürkészve, a hátsó alakzat „művészeként”. Hab a tortán a páratlan szerénység, amivel tette a dolgát.

– Magasépítő mérnökként végzett, tehát nyilván tud rajzolni. Ennek vette hasznát, amikor a taktikát kellett felvázolni?

– Valóban, a pécsi Pollack Mihály Műszaki Főiskolán, magasépítő szakon végeztem – tekintett vissza egykori tanulmányaira Róth Antal. – Ráadásul nagyon szerettem azokat a tárgyakat, a tananyag minden elemét. Szinte azt mondanám, imádtam, amit hallgatóként próbáltak belém plántálni. Ennek ellenére mostanában senkinek sem kell attól rettegnie, hogy az építészi állására török. A sorsom már régen eldőlt. Egy korábbi edzőm – a nevét nem árulhatom el – felszólított, döntsem el, mit akarok. A mérnökség, meg a futball egyszerre nem férhet bele a mindennapi létbe. A választás a focira esett, ez ellen nincs mit tenni. A szívemre hallgattam, mégiscsak egy játék lett a hivatásom, tehát nem minősíteném rossznak az irányt.

– A műszaki kérdéseket erőszakkal elhúzva, egyszer majdnem lámpatestek lettek azokból a dollárokból, amiket a piros-feketék kaptak a hollandusoktól.

– Hálás, vidám történet. A Feyenoord leigazolt, aztán elterjedt, hogy abból az összegből valósítják meg az újmecsekaljai stadion világítását. Az igazságtartalma a históriának minimum kétséges. Annyi biztos, az a beruházás akkor, az elmúlt évszázad nyolcvanas éveinek derekán „sikeresen” elmaradt. Az okát senki se kérdezze! Bizonyára másra kellettek a forintok. Mert bár értem keményvalutában fizettek, de a pécsiek nyilván már magyar fizetőeszközt vehettek fel a bankban.

– Fájó pont, de a mexikói kudarc okait azóta sem sikerült megfejteni?

– Nem, de már felesleges is kutatni a miérteket, hiszen a megoldást csak kevesen tudják, talán senki sem ismeri. Olyan rosszul, mint akkor, ott, Irapuatóban, soha sem éreztem magam foci közben. Bódultan, szédülten dülöngéltem, de nem csak én, hanem a többiek is. A Szovjetunió 6-0-ra vert meg minket. A kábult ökölvívóra rá szoktak számolni, rosszabb esetben a roggyant versenyzőt leléptetik. Itt azonban ez nem történhetett meg. Végig kellett kínlódnia mindenkinek a 90 percet. Ez a mi keresztünk, vinnünk kötelező, amíg élünk. Elmúlt, nem lehet az idő kerekét visszaforgatni.

– A higgadtsága, tárgyilagossága mindig az erényei közé tartozott.

– Ilyen vagyok, ezen változtatni nem tud senki. Lehet szapulni a labdarúgókat, esetleg ordibálni velük. De nem tűnik hasznos megoldásnak. Meg aztán betyárbecsület is létezik a földön. Amit az enyéim nem tudnak, azt tőlem nem tanulták meg. Ennyi önkritikával rendelkezhetek, ezt könnyű belátni. A hibák talán kijavíthatóak, legalábbis őszintén remélem. Hiszek a hazai futball felemelkedésében, másképpen az edzői munkát nem szabad, nem érdemes végezni. Ha nem ez lenne a szilárd meggyőződésem, újra ceruzát ragadhatnék a rajasztal mellett. De nem teszem, mert abból a gyakorlatból már kijöttem. Marad hát számomra a fölkerekség legizgalmasabb, legvonzóbb sportága. Amitől rengeteg élményt kaptam az évtizedek során. Ebből valamit kötelességem átadni azoknak, akik nálam később születtek. Mert 1960 után is jöttek világra gyerekek, akik rabjai ennek az „őrületnek”.

– Ezt azért nem ártana tudatosítani néhány olyan kollégában, akik nem osztják a nézetet.

– Sajnos nem vagyunk a csúcs közelében, de ezt a nézők, játékosok, szakemberek is tudják. Aki nem, azzal nehéz bármit kezdeni. Néha a határt azonban nem a tudás, hanem a lehetőségek határozzák meg. Egy olyan közegben, ahonnan a legjobbakat örökké kivásárolják, nehéz építkezni. A kelet-európai lét pont ilyen. Ezzel együtt élni lehet, tenni ellene szinte lehetetlen. A korlátaink mentén érdemes haladni. Céljainkat reálisan kijelölve mehetünk, talán csökkenthetjük azt az árkot, amit át szeretnénk ugrani, ha másik osztályba kívánunk kerülni. A vér profiktól nem bűn ellesni bizonyos trükköket. Nem csak a labdával végzett varázslatokra gondolok, hanem a táplálkozásra, elemzésekre, orvosi hátérre, rehabilitációra. Komoly tudománnyá nőtte ki magát a labdarúgás. Mi sem számítottunk teljesen amatőrnek, de nehéz összevetni a magunk múltját a németek jelenével. Az elkövetkező fordulatokat meg legfeljebb sejthetjük. Bár ez talán nem is olyan nagy tragédia.

Bármi lehet belőle, ha el nem rontjuk ezt a Gera gyereket

A Pécsi MFC éppen a második vonalban „szenvedett”, amikor pont Róth Antal volt a piros-feketék vezetőedzője. Régen történt, még Gera Zoltán is felénk kergette a labdát. Lehetett tudni, hogy félig-meddig zseniről van szó, de az ilyen szerzetek azért kiszámíthatatlanok. Az egyik játékos „Gerzson” háta mögött, egy kisebb társaságban kérdezte meg Róth Antaltól, mire viheti a csapattársa. A válasz utólag értelmezve, felért egy bölcs jövendöléssel. Ugyanis Róth „Rocsó” Antal azt mormogta csendesen, bármeddig vezethet a karrierje, ha el nem rontjuk. Ezek után Antitól már csak a következő heti lottószámokat kellene megtudni. A nyeremény szinte garantált lenne. Mert a Gera „fedőnevű” kincs értéket tökéletesen határozta meg. Hiába, nincsen mese, szokta a fejét használni a halk szavú egykori csillag. Legfeljebb nem keresi a reflektorfényt, ha már a villamosítás valaha elmaradt, tőle független okokból.

Szöveg forrása: Dicsőséges futballpercek II. – avagy portrévázlatok a pécsi labdarúgás hőskorából c. kiadvány.