Made in PMFC-interjú: Két évtizede masszírozza a pécsi sportolókat, és bár itt-ott már megjelentek a tenyerén a bőrkeményedések, szeretne majd innen nyugdíjba menni. Szerinte a test karbantartása is fontos, de saját magára amolyan lelki szemetesládaként is gondol, akivel a játékosok megosztják minden bújukat-bajukat. Tereki Péterrel, a PMFC masszőrével beszélgettünk.

Kezdjük a legfontosabb tisztázandó kérdéssel. Gyúró vagy masszőr?

Ezt már más is kérdezte tőlem pár éve egy interjúban. Hadd válaszoljak erre egy régi történettel. A Fradi legendás masszőrének mondták egyszer, hogy ő gyúró, mire az volt a válasza, hogy Gyúró az ott van Pest alatt kicsivel, egy kedves, hangulatos kis település. Meg aki a tésztát dagasztja, az is gyúró.

Szóval nem gyúr, hanem masszíroz. Miért kezdte el?

Adta magát a dolog, ugyanis édesapám is masszőr volt, úgyhogy hagyománytiszteletből vittem tovább a családi stafétát.

Azt azonban tudjuk, hogy nem minden masszőr dolgozik sportcsapat mellett. Ez hogyan jött?

Legelőször a PVSK-nál kezdtem el így dolgozni, akkor Lőrincz Paja volt az edző, ő hívott oda. Akkor még nem is volt ez hivatalos. Kicsivel később, 2003-ban Tamon Attila invitált a PMFC-hez, de oda már szükség volt professzionális végzettségre is. Úgyhogy beiratkoztam egy komoly tanfolyamra, hogy ne csak a tudás, de a papír is meglegyen. Akkor még Maci bácsi, az elődöm is dolgozott, egy ideig ketten voltunk a csapat mellett, majd egyedül maradtam.

Egyedül egy egész futballcsapatra? Hogy lehetett azt két kézzel bírni?

Nehezen. Akkoriban volt, hogy Harkányban tartottunk regenerációs napot, olyankor valóban egyedül kellett végigmasszíroznom egy egész keretet, 20-25 játékost. Most már azért kicsit más a helyzet, van segítőm a PMFC-nél, így azért már könnyebb a dolog.

Mennyire kell magát karban tartania, hogy bírja a strapát?

A mi szakmánkban ez egy idő után amolyan megszokássá válik. Ezt nem rossz értelemben mondom, egyszerűen az ember kezeiben, izmaiban ott van minden. A titok inkább az, hogy megfelelő időt kell hagyni a pihenésre is. Mostanában úgy van ez, hogy általában a csütörtök a regenerációs nap a csapatnál. Ilyenkor csak egy kis taktikai edzés van, utána a srácok mennek az edzőterembe, meg persze hozzám és Andor Balázs kollégámhoz. Nem mondom, ilyenkor azért, amikor hazamegyek, ebéd után jól tud esni egy kis pihenés.

Meddig lehet ezt csinálni?

Ez egy nagyon jó kérdés. Jövő hónapban leszek 55 éves, de azért még bírom. Igaz, azért az ember kezén ennyi évnyi masszírozás után már megjelenik egy-egy bőrkeményedés, de én még szerencsés vagyok, mert legalább nem fáj. Most úgy gondolom, hogy szeretnék innen nyugdíjba menni, arra azonban nem tudok most válaszolni, hogy a nyugdíj után szeretném-e csinálni. Mindennel együtt azonban azt hiszem, addig fogom csinálni, amíg csak bírom.

Sokan vannak a játékosok közül, akik igénylik a munkáját?

Inkább azt mondanám, hogy nagyon kevesen akadnak, akik nem. A 80-85 százalékuk igényli a masszírozást, de manapság már ez nem is nagyon választás kérdése, benne van az edzéstervben is. És az igazat megvallva, nem is mindig maga a masszázs a lényeg. Én kicsit olyan vagyok, mint egy lelki szemetesláda, ami bár nem egyszerű, de nagyon hálás dolog. Hiszen lehet, hogy épp rossz napja van valakinek, bal lábbal kelt fel, megbüntették, mert tilosban parkolt vagy magánéleti problémái vannak. Amíg ott van nálam, ezt mind ki tudja magából beszélni.

És ha önnek van rossz napja?

Akkor morcosabban nézek, de a munkámra nincs, nem is lehet ez hatással. Fontos információkkal szolgálhatok a vezetőedzőnek a csapat állapotáról. Nem csak fizikális, hanem lelki értelemben is, ezért mindig figyelnem kell.

Egy korábbi interjúban olvastam, hogy komoly mezgyűjteménnyel büszkélkedhet. Hány darabból áll?

A kétszázat már biztosan meghaladja, bár mostanában kicsit visszafogottabban gyűjtögetem az új darabokat. A világ minden pontjáról szereztem már be mezt, van egy szintén gyűjtő barátom, vele szoktunk még „üzletelni”, cserélgetni. Most például az a terv, hogy az összes NB II-es csapat mezét beszerezzük.

Akad kedvenc darab?

Van egy Nottingham Forest mezem, ami azért különleges, mert egy jubileumi darab, amiből összesen ötvenet gyártottak, abból az egyik az enyém, büszke is vagyok rá.

És kedvenc csapat? Már persze a PMFC-n kívül.

Amióta megszülettem, fradista vagyok. Még régebben, amikor az FTC másodosztályú volt, az Üllői úton játszottunk egy kupameccset. Mivel a zöld-fehérek masszőrével, Lipcsei Gáborral nagyon jó viszonyban vagyunk, a meccs előtt a helyi hangosbeszélő be is mondta, hogy a PMFC masszőre nagy Fradi-drukker. Amúgy egyetlen csapat sem ellenszenves, még az Újpest sem – bár azért a lila szín nem szimpatikus számomra.

Mit gondol az idei PMFC-ről? A bajnoki rajt remek volt, az nem kérdés.

Nagyon összetartó kis brigád alakult ki, öröm ezekkel a srácokkal együtt dolgozni, látszik minden gesztusukon, hogy képesek egymásért harcolni. E mellett az is nagyon tetszik, hogy Weitner Ádám vezetőedző remekül tud hozzányúlni a csapathoz. Bár még fiatal edző, de nagyon jó érzékkel tud akár menet közben is alakítani a folyamatokon. Jó most itt lenni!

Interjúnk a Made in PMFC 4. évfolyamának 3. számában jelent meg, a teljes újságot ITT olvashatja el.