Made in PMFC-interjú: Későn lett belőle NB I-es játékos, de sosem zavarta mindez, inkább annak örül, hogy le tudta tenni a névjegyét a pécsi labdarúgásban. A PMFC és a Nyíregyháza eddigi utolsó élvonalbeli mérkőzésén is pályára lépett, ma azonban már egy másik sportágban küzd a legmagasabb osztályban, mellette a PMFC U13-as csapatát edzi. Koller Krisztiánnal beszélgettünk.
Ha azt mondom, 2015. május 29., tudja, hogy mire gondolok?
Nem egy pozitív élmény, az biztos – vágta rá Koller Krisztián, visszaemlékezve a PMFC–Nyíregyháza NB I-es bajnokira, ami után mind a két klubot kizárták az élvonalból. – Nekem személy szerint sem, és persze a klubnak sem. Egy nagyon rossz emlékű nap az.
Hogyan élte meg? Főleg, hogy bár önt mindenki a pécsi focival kapcsolja össze, akkor épp a nyírségiek mezében lépett pályára.
Az egész helyzet méltatlan volt. Velünk játékosokkal, és a két klubbal szemben is. A PMFC akkor egy nagyon jó kis csapat volt, kicsivel korábban még én is itt játszottam, és már akkor is szépen formálódott a gárda. Sajnos a klub akkori vezetése nem mindig bánt úgy velünk, ahogyan talán megérdemeltük volna, végeredményben én is ennek lettem az áldozata, ezért kellett eligazolnom. Eszem ágában sem lett volna távozni! Az a meccs, a kizárás pedig sajnos a pécsi focit egy olyan helyzetbe sodorta, ami eléggé kilátástalan volt. Hála Istennek azért mostanra egy nagyon szép, fejlődő pályára állt a klub, és nagyon hiszek benne, hogy ez még messze nem a teteje! Az azonban biztos, hogy nem kis teljesítmény volt kikecmeregnie a PMFC-nek ebből a gödörből.
Amikor bemutatkozhatott az NB I-ben, már közel sem számított ifjoncnak, akkoriban a sajtó is sokat írt erről. Nincs hiányérzete, hogy nem lett hosszabb ez a fejezet?
Valóban, akkoriban sokan feszegették ezt a kérdést, azt mondták, talán későn lettem élvonalbeli játékos. Szerintem azonban így kellett alakulnia a történetnek, nem bántam meg semmit. Sokkal inkább büszke vagyok arra, hogy jó teljesítményt tudtam nyújtani a PMFC mezében, és talán a fiataloknak is tudtam példát mutatni abból, hogy sosem szabad feladni az álmokat.
A nagypályás korszak és a visszavonulás után aztán egyszer csak azon kaphatta magát a közelmúltban, hogy ismét NB I-es játékos lett, igaz futsalban. Hogyan jött ez a lehetőség?
Tavaly keresett meg Hári Józsi, a pécsi futsal atyja, hogy nem lenne-e kedvem játszani a PEAC második ligás csapatában. Akkor már 11 hónapja befejeztem az aktív játékot, de érdekelt a dolog, úgyhogy belevágtam. A vége egy pazarul sikerült szezon és feljutás lett. Eszembe is jutott, hogy a PMFC kizárása után megígértem egy barátomnak, hogy lát még engem Pécsett NB I-es meccsen játszani. Ha kis csavarral is, de végül így beváltottam az ígéretemet.
Hogyan bírja a hajtást? Hiszen azért már nem tinédzser.
Éppen 40 éves vagyok, de azt hiszem, elsősorban nem a kor számít. Ha hiszik, ha nem, de kiváló erőben vagyok, és úgy látom, nem lógok ki a mezőnyből, jól is megy a játék, úgyhogy nem is gondolkodok olyasmin, hogy meddig lehet ezt csinálni. Addig fogom, amíg bírom.
Nagyon más a futsal, mint a „rendes” foci?
Nehéz összehasonlítani a kettőt. A futsal egészen másfajta terhelést ad, hiszen itt nagyon hajtósan, pörgősen kell játszani, rendkívül nagy taktikai fegyelmet igényel, gyorsan kell meghozni sok döntést, és a labda nélküli mozgások is rendkívül fontosak. Fizikálisan nagyon rendben kell lennie az embernek, még úgy is, hogy épp a dinamizmus miatt sűrűn, 3-4 percenként mennek a cserék. Amiben hasonlít a két sportág, az az, hogy az első és a másodosztály között hatalmas a differencia. Mi most a PEAC-cal érezzük is ezt, a pontokat egyelőre nem nagyon gyűjtögetjük, de egyre jobban kezdünk beleszokni az élvonalba. A célunk a bennmaradás, és hiszek benne, hogy ezt el is fogjuk érni.
Közben azért más felé is kacsintgat, hiszen ön a PMFC U13-as csapatának a vezetőedzője. Hogyan tetszik ez a munka?
Amikor már tervezgettem a visszavonulást, elkezdtem magam képezni, hiszen szerettem volna benne maradni a futball vérkeringésében. Kulcsár Árpádéktól kaptam először egy segédedzői állást az U11-es és az U12-es csapat mellett. Úgy tűnik, élni tudtam az eséllyel, mert később már az U13-asok vezetőedzőjének kértek fel. Ha röviden kellene összefoglalnom, nagyon élvezem a munkát a gyerekekkel. Ők még őszinték, látni rajtuk, hogy álmaik, céljaik vannak. Az én dolgom a szakma mellett az, hogy a saját tapasztalataimból minél többet átadjak nekik, és motiváljam őket.
