Ma ünnepli születésnapját klubunk és a magyar labdarúgó-válogatott egykori legendás kapusa.

Olyan fizikai adottságokkal, s olyan teljesítménnyel, úgy a sportpályán, mint a civil életben, amilyennel a Pécsi MSC korábbi válogatott kapuvédője rendelkezik, nehéz belesimulni az észrevétlenség, az „egyszerűség” világába. A 194 centiméteres magasság, meg a hétköznapinak nem mondható „Katzirz” vezetéknév is mindenképpen figyelemre méltó, feltűnő, amit a futballdrukkerek hamar megjegyeztek. Ehhez persze azért nem ártott pár száz emlékezetes védés is a magyar és a portugál bajnokságban, valamint a válogatottban. Ezekkel szinte garantálható volt a siker.

Egyéb fontos dolgok mellett belefért a pályafutásába 22 magyar felnőtt-, többszörös olimpiai és néhány utánpótlás-, valamint „B” válogatottság, külön kiemelve, hogy a nemzeti tizenegynek sokáig a csapatkapitánya is lehetett. Így a labdarúgás egyik szentélyében, az angol Wembley-stadion gyepén, az ottani szokásoknak megfelelően ő mutatta be a címeres mezes játékosokat a kenti hercegnek és a nemzetközi labdarúgó szövetség akkori elnökének, Sir Stanley Rous-nak. Elmondása szerint nagyon büszke volt erre, mert itt jutott eszébe első alkalommal, hogy meddig is jutott a kis pécsi „bányászgyerek”.

Katzirz Béla ugyanis labdarúgó pályafutását tízévesen a pécsi uránbánya csapatában, a Pécsi Ércbányász SC-ben kezdte, ahol 16 éves korától napi 5 órában az általa nagyon tisztelt bányászemberek között ismerkedett a felnőttvilág jó és rossz oldalával. Azoktól az emberektől sokat tanult, szerette őket! Ott minden szemtől szembe történt! Súlya volt a kézfogásnak, az adott szónak, s ha „megbotlott”, biztos, hogy legalább ketten felsegítették.

A kapusnak világbajnoki részvétel is megadatott 1982-ben. Ahol ugyan nem léphetett pályára, de annak hangulata így is örök élmény marad. A poszt közismerten nagyon speciális. Két-három ember harca egy helyért a csapatban. Természetesen nem örült annak, hogy nem játszhatott, de így döntött a szövetségi kapitány, akinek választását tiszteletben kellett tartania, akár tetszik, akár nem.

– Bátyáimmal állandóan fociztunk, vagy gombfociztunk – idézte fel gyermekkorát Katzirz Béla. – De azért, ha jó volt az idő, akkor inkább mentünk a „grundra”, rúgni az igazi labdát. Magam mindig a legalább négy-öt évvel idősebbek között játszottam, ahol meg kellett harcolni minden percért, sokszor ez csak kapusként sikerült, ami a későbbiekhez jó alapot biztosított. Nem túlzás, tényleg technikás, harcos játékos voltam. Már akkor sem szerettem veszíteni. Aztán, ahogy ebben a korban szokás, hirtelen megnyúltam, ezzel az akkori szakma nem tudott mit kezdeni, lelassultam, ami nagyon zavart. Klasszikus kapussors, hogy megsérült a hálóőrünk, én vállaltam, hogy védek. Az első meccsemen 11-est hárítottam, ezen túl is jól ment dolog. A következő héttől már én voltam a kapus. Sajnos ez nem tartott akkor sokáig, mert a szüleim pincér tanulónak adtak, a kettőt nem lehetett összeegyeztetni. Abbahagytam a focit!

– Mégsem lettél főúr, akinél fizetni szoktak a vendégek.

– Nem, mert hamar rájöttem, hogy ez nem az én világom. Persze ehhez kellett az is, hogy újra megkerestek régi csapatomtól. Odakerült az egykori kiváló tatabányai labdarúgó, Polgár Józsi bácsi, aki rávett, hogy menjek el egy kapusedzésre, amit ő tartott, csak nekem. Egy órán keresztül rugdosott kapura, majd a végén azt mondta, hogy ha komolyan veszem a védést, többet fogok keresni, mint egy szakács, egy pincér és egy üzletvezető együtt. Megfogadtam a tanácsát, s 16-évesen már a Pécsi Ércbányász SC-ben edzettem, játszottam. Talán kockázatos döntés volt akkor, de utólag jó megérzésnek bizonyult. Vágytam a játékra, a sikerre, az elismerésre.

– Egyszer mégis „hűtlenségre” adtad a fejedet, fiatalos lendülettel.

– Igen, felfigyelt rám a Vasas, a hívására igent mondtam, ott együtt készülhettem Farkas Jánossal, Mészöly Kálmánnal, Ihász Kálmánnal, Puskás Lajossal, Molnár Dezsővel, Tamás Gyulával, meg másokkal. Ők a kor nagy játékosai voltak. Hatalmas élmény volt, de tíz hónap után vége szakadt. A korábbi egyesületem nem akart kiadni, ezért egy évig le kellett állnom, amiből valamiért hamarosan kettő lett volna. Nem számítottam gazdag gyereknek, sok minden hiányzott, de legfőképpen az otthon. Machos Feri bácsi volt az edző, akivel, mint mindig, közöltem, hogy hazamegyek. Ő azt hitte, hogy a hétvégére. Később Lakinger Lajos a Vasas akkori kiváló játékosa mesélte, hogy a hétfői edzésen keresett a szakember. Közölték vele, hazamentem, de nem pár napra, hanem végleg. Ez 1971-ben történt. Itthon megismerkedtem a feleségemmel, akivel azóta is együtt élek. Ennek már 47 éve. Nem bántam meg, életem legjobb döntései voltak!

– Ebből a szempontból még jól is jöhetett az 1973-as nagy fúzió, amikor megalakult a Pécsi Munkás Sport Club (PMSC), mint korának úgynevezett csúcsegyesülete. Az NB III helyett eljött az NB I esélye.

– Tulajdonképpen még hálás is lehetnék a letűnt politikai rendszernek, a fura szabályoknak, amik szinte röghöz kötöttek, marasztaltak. A remek kapussal, Rapp Imrével kellett felvennem a harcot. Az 1974–1975-ös évadban, ősszel, az utolsó játéknapon, a Szombathely ellen be is mutatkozhattam az élvonalban. Bár vesztesen hagytuk el a pályát, a Verseny utcában a Haladás 2-0-ra nyert ellenünk, de nem okoztam csalódást, a szakmai vezetők elégedettek volt velem.

– Tavasszal már nem volt, vita ki védjen, de jött a kiesés.

– Pedig az egy jó együttes volt, ám nem jött ki a lépés. Évekkel később abból a kizuhant együttesből öten játszottunk a magyar válogatottban, s jutottunk ki az argentin, meg a spanyolországi világbajnokságra. A két év száműzetés az NB II-ben kiváló tanulópénznek számított. Megedződve, összekovácsolódva jutottunk vissza 1977-ben az elit mezőnyébe. Utána stabil középcsapattá váltunk.

– Ráadásul utolsó emberként, a válogatóknak is feltűnt egy hórihorgas ember teljesítménye.

– A ’78-as argentin vb kudarca után új csapatot akartak építeni, másik szövetségi kapitánnyal Kovács Ferenccel. Meghívott a válogatottba, nemcsak a kispadra ültetett, hanem a Szovjetunió elleni Európa-bajnoki selejtezőn be is állított. Nagyon jól sikerült a bemutatkozás, elismerten nagy szerepem volt a győzelemben. Rövidesen újabb szövetségi kapitány került a válogatott élére, nevezetesen a Vasasból már általam korábban ismert Mészöly Kálmán. Vele öt évig voltam válogatott, jó barátommal, Mészáros Ferivel, akivel felváltva védtünk. Szinte csak sérülések esetén váltottak bennünket. Nagyon szép évek voltak! Bejártuk a világot, játszhattam Argentínában, Új-Zélandon, Ausztráliában, a Holland-Antillákon, aminek inkább esztétikai értéke volt, mint szakmai.

– A szövetségi kapitány a spanyol tornán Mészáros Ferencnek szavazott bizalmat.

– Ezt utólag is elfogadom, bár jól nem esett. Tavasszal volt egy kézsérülésem, ami hosszú kihagyással járt, az hátráltatott a felkészülésben. De már azt is nagy eredménynek éltem meg, hogy olyan állapotba sikerül felküzdenem magam, hogy második kapus lehettem. Megjegyzem, Mészáros Feri nagyon jó formában volt.

– Jól láthatóan határozott alkat vagy. Ezek a személyiségjegyek mindig meghatározták a viselkedésedet?

– Azt hiszem, hogy az alapok mindig megvoltak bennem. Nem szeretem az önteltséget, a gőgösséget, képmutatást. Volt és van véleményem a világ történéseiről, aminek gyakran hangot is adok, főleg, ha kérdeznek. Mindenkinek megadtam a tiszteletet, de el is vártam (volna).

– Egy szocialista rendszerből szerződhettél el profinak, Portugáliába, ahol más lehetett minden, mint itthon.

– A rendszerváltás előtti politikai kurzusnak sem tagja, sem rajongója, sem támogatója nem voltam, ezt sokan tudták rólam. Az esély csak korlátozott volt, bár az „átlagos” polgárok természetesen irigyelhettek minket, mert könnyebben juthattunk lakáshoz, óvodához, banánhoz. Sajnos csak a harmincadik életévünk betöltése után, bizonyos számú válogatottság után mehettünk külföldre. Korábban csábítottak, disszidálhattam volna egy kosár dollárért a spanyol Valenciához, ám a családegyesítés három évnél hamarabb nem valósulhatott volna meg, azt meg nem vállaltam. Ezt követően már hivatalosan leigazolt a Sporting Lisszabon, ahol az eltöltött évek örök emlékként maradtak meg bennem. Ott más szinten kezeltek, s kezelnek, mind a mai napig minket, mint itthon. A feltételek is jelentősen jobbnak számítottak, minden kívánságunkat teljesítettek. Azóta is nekik drukkolok, néha meghívnak, emlékeznek rám, hiába teltek el évtizedek közben.

– Minta egy kis keserűség lenne a hangodban.

– Számomra értelemszerű volt a visszatérés. Pécsett éltem, sportoltam, szerettem és ma szintén kedvelem a várost. Innen lettem labdarúgó, válogatott játékos, itt tanultam, itt dolgozom, praktizálok ügyvédként. Itt alapítottam családot, a gyermekeimet itt neveltem fel tisztességben, itt él a barátaim nagyobbik része. Talán nem mutattam rossz példát az utódoknak. A napokban megkeresett egy barátom, aki „tűzközelben van”. Felvetette, elintézi, hogy kapjak valami városi elismerést. Kértem, hogy ne tegye, mert ha ezt úgy kell elintézni, akkor arra nekem semmi szükségem. Nem vagyok „katonája” egyetlen politikai erőnek sem, s nem is leszek, ne ez legyen egy elismerés alapja. Nem vagyok rászorulva, bár nem mondom, hogy a hiúságomnak nem esett volna jól, de így nem!

A fiúk a bányában dolgoznak, de nem mindig

A nemzeti csapat korábbi „portása”, Katzirz Béla nem lett „csálinger”. De elvégezte a pécsi Gépipari Technikumot, amivel érettségi is járt. A városi egyetemen a jogi diplomát szerezte meg, ezzel téve még színesebbé életpályáját. A szakvizsga óta praktizál a városban. De ne feledjük, egyszer még csillés is volt. Igaz, csupán papíron, mert a vágatba nem szállt le. Akkoriban a Mecseki Ércbányászati Vállalt (MÉV) is aktívan támogatta a PMSC-t, így került a labdarúgó a lapátnyél végére. Bár csak adminisztratív alapon, nem a gyakorlatban.

Szöveg forrása: Dicsőséges futballpercek III. – avagy pályák, kupák portrék, a pécsi labdarúgás emlékezetes pillanatképei.