Okorie David életútja nem mindennapi történet. Negyedik nyári igazolásunk az Amerikai Egyesült Államokban, Virginiában született, de gyermekkora óta ezer szállal kötődik Pécshez és a PMFC-hez. Miután végigjárta a klub utánpótlását és bemutatkozott a felnőtt csapatban is, visszatért Amerikába, ahol egyetemi tanulmányai mellett futballozott Most, 22 évesen diplomával a zsebében újra magára ölti a Pécs mezét, hogy a mecsekaljaiak sikereiért küzdjön. Erről a különleges utazásról, az amerikai egyetemi sportéletről, valamint a jövőbeli terveiről beszélgettünk régi-új támadónkkal.

– Amikor legelőször Magyarországra jöttünk, mindössze három hónapos voltam, így erről természetesen nincsenek saját emlékeim. Anyukám részéről itt élt a család, ezért érkeztünk Pécsre – elevenítette fel a kezdetek kezdetét Okorie David. – Három hónapos korom után egyévesen visszatértünk Amerikába, majd később ismét vissza Magyarországra. Ezt követően gyakorlatilag a család két ága okán is folyamatosan ingáztunk. Az első valódi emlékeim már az óvodás évekből valók: a pécsi Nagy Jenő utcai oviba jártam, ott szereztem az első barátaimat is. Nagyon szép és felhőtlen gyerekkorom volt.

Nehéz volt megszoknod, hogy kétlaki életet éltek? Mennyire ment ez gördülékenyen?

– Mivel ebbe születtem bele, nekem ez jelentette a normalitást, így a két ország közötti váltás is teljesen természetesen ment. Anyukám magyar, édesapám pedig nigériai származású, de ő már Amerikában élt és jobbára ott dolgozott. A szüleim kezdettől fogva arra törekedtek, hogy a család egyik felével se szakadjon meg a kapcsolatom, így mindkét kultúrához és családrészhez szorosan, rendszeres találkozásokon keresztül kötődhettem. Otthon apukámmal azóta is többnyire angolul beszélünk. Amikor másokkal beszélgetek, persze gyakran megkérdezik, milyen nyelven gondolkodom, vagy, hogy valójában magyarnak vagy amerikainak tartom-e magam. Én viszont mindig úgy éreztem, hogy mindkettő vagyok, méghozzá pontosan ugyanannyira. Soha nem volt bennem olyan belső vívódás, hogy választanom kellene a kettő közül. Mindkét országban abszolút otthon érzem magam.

Fénykép: Kurdi József/pmfc.hu

Hogyan talált meg téged a focilabda? Mi volt az a konkrét pillanat, ami elindított a labdarúgás útján?

– Amióta az eszemet tudom, focizom. Anyukám mesélte, hogy amikor a nálam két évvel idősebb bátyámat Amerikában levitték egy gyerekfocira, én már akkor folyton be akartam szökni a pályára. Hiába mondták, hogy túl kicsi vagyok még ehhez, engem semmi sem tarthatott vissza, imádtam a labdarúgást. Amikor Magyarországon voltunk, a grundon folytattam a játékot. Rengeteg meghatározó élményem kötődik oda: a téren együtt játszottak az 5-6 évesek és a 17-18 éves kamaszok, ki-ki a maga szintjén. Ott tanultam meg a játék alapjait, és a mai napig rendkívül boldogan gondolok vissza azokra a délutánokra. Az egyik legjobb dolog volt a gyerekkoromban.

A grund kötetlen világa után a szervezett keretek következtek a pályafutásodban. Ha a statisztikákat nézzük, a PVSK-t követően 2017-ben kerültél a PMFC-be. Milyen alapokat adott neked a mecsekaljai utánpótlás?

– Körülbelül negyedikes lehettem, amikor a PVSK-ba kerültem. Addig tényleg abból álltak a napjaim, hogy suli után estig a téren kergettük a labdát. Kilenc-tíz évesen aztán elérkezett a pillanat, hogy szervezett keretek között is kipróbáljam magam. Mivel az egyik legjobb barátom, aki osztálytársam is volt a Vasútban játszott, a bátyámmal együtt mi is oda igazoltunk. Kifejezetten jót tett a fejlődésemnek, hogy egyből a két évvel idősebbek korosztályos csapatába kerültem. A Pécs már korábban is többször megkeresett, és tudtam, hogy előbb-utóbb ott fogok játszani, csak a megfelelő pillanatra vártam. Amikor elindult a kiemelt nagypályás bajnokság, elérkezettnek láttam az időt a váltásra. Így kerültem át a piros-feketékhez, és egészen az amerikai utamig itt is nevelkedtem. Nagyon sokat kaptam az itteni edzőktől, rengeteg szeretetet és szakmai támogatást adtak nekem. Elsősorban olyan emberi és szakmai értékeket, amelyek egy életre elkísérnek. Nagyszerű csapattársak és felkészült edzők vettek körül, akik mindenben segítettek. Sokukkal, akikkel együtt nevelkedtünk, a mai napig szoros barátságot ápolunk. Emellett a szemléletem is itt változott meg: A PMFC-nél tudatosult bennem először, hogy a labdarúgás nemcsak hobbi, hanem egy olyan hivatás is lehet az életben, amit profi szinten űzhetek.

Alig 18 évesen mérföldkőhöz érkeztél: bekerültél a felnőtt keretbe, ráadásul a Magyar Kupában debütálhattál, amit hamarosan az NB II-es bemutatkozás is követett. Hogyan élted meg ezt a hirtelen jött szintlépést, és mekkora ugrást jelentett ez akkor számodra?

– Hihetetlenül jó érzés és hatalmas elismerés volt. Imádom a kihívásokat és a versenyszellemet, mindig a létező legmagasabb szinten szeretném próbára tenni a képességeimet. Óriási motivációt jelentett, hogy folyamatosan a felnőtt csapattal készülhettem, a bonyhádi kupameccsen való debütálás pedig felejthetetlen élmény marad. Külön öröm, hogy nem sokkal később a másodosztályban is lehetőséget kaptam csereként, és abban a szezonban még egy gólpasszal is sikerült hozzájárulnom a csapat játékához.

2022 nyarán, éppen akkor, amikor elindult a felnőtt pályafutásod, a tengerentúlra igazoltál. Miért érezted úgy a karrierednek ebben a korai szakaszában, hogy váltanod kell?

– Nálunk a családban a tanulás mindig is prioritást élvezett. Bár a futball a mindenségem, úgy neveltek, hogy bármikor közbejöhet egy sérülés vagy egy olyan nem várt tényező, ami miatt kénytelen lennék feladni a sportot. Ezért mindig is szerettem volna egy biztos diplomát a kezemben tudni. A bátyám már előttem kitaposta az utat, ő is kint tanult az Államokban. Ott az egyetemi sport – különösen a Division I-ben – elképesztően komoly, professzionális szinten működik. Amikor megkeresett egy első osztályú egyetem, tudtam, hogy ezt a lehetőséget nem szabad elszalasztanom. Így egyszerre szerezhettem nívós diplomát és fejlődhettem a pályán is.

Fénykép: Kurdi József/pmfc.hu

Összehasonlítva az amerikai és a magyar egyetemi sportéletet, leginkább miben van különbség a mindennapi munka, az edzések és a mérkőzések szintjén?

– Főleg a körülményekben és a professzionális hozzáállásban. Bár az egyetemi sportolók hivatalosan amatőr státuszban vannak, a mindennapi munka és a háttér teljesen profi. Kiváló szakemberekkel dolgoztunk: a stábunk tagjai korábbi profi labdarúgókból álltak, és az egyik vezetőedzőnk például a felnőtt amerikai válogatott mellett is gyűjtött tapasztalatot. A szervezettséget jól mutatja az utazások lebonyolítása is: a hatalmas távolságok miatt nem ritkán repülővel vágtunk neki a meccseknek. Előfordult, hogy öt órát repültünk egy meccsért, két-három napot egy szállodában töltöttünk, és csak a mérkőzés után tértünk vissza a kampuszra. Ez a fajta logisztika abszolút egy európai kupaszereplés, például a Bajnokok Ligája hangulatát idézi.

Idén májusban sikeresen lezártad a tanulmányaidat a tengerentúlon. Pontosan milyen szakon diplomáztál, és miért pont erre a területre esett a választásod?

– Pénzügy, közgazdaságtan és matematikai elemzés szakon diplomáztam idén májusban. Mindig is szerettem a matematikát, és nagyon érdekel, hogyan működik a világ gazdasága: mi miért történik, és a makrogazdasági döntéseknek milyen hosszú távú hatásai vannak a mindennapjainkra. Úgy gondolom, ez a tudás az élet bármely területén rendkívül hasznos, nekem pedig igazi szerelemprojekt volt ezt tanulni.

A hazatérés mindig különleges pillanat Milyen volt újra belépni az ismerős mecsekaljai környezetbe, és hogyan élted meg a találkozást a régi-új stábtagokkal, valamint Vas László vezetőedzővel?

– Rendkívül jó érzés volt újra belépni a stadionba és az utánpótlásközpontba is, utóbbiban edzettem a távozásom előtti utolsó másfél évben, maga a PMFC Stadion pedig az utolsó pécsi tétmeccsem helyszíne volt. Különösen örültem, hogy ismét Vas Lászlóval dolgozhatok együtt, hiszen ő nemcsak a felnőtt csapatba való bekerülésemnél volt jelen, de már korábban is az edzőm volt az utánpótlásban. Nagyon megnyugtató és motiváló volt újra csupa ismerős arcot látni: Jasi bá (Jásper Péter asszisztens edző) és Terci bá (Tereki Péter masszőr) is hatalmas szeretettel fogadott. Nagyon hálás vagyok nekik ezért a fogadtatásért.

A legutóbbi felkészülési mérkőzés alkalmával egy kifejezetten szépségdíjas gólpasszal vetted ki a részed a 3-1-es győzelemből. Éles bajnoki szituációban is felvállalod az ilyen megoldásokat és az ezzel járó kockázatot?

– Amikor egy-egy váratlanabb vagy látványosabb megoldást választok a pályán, soha nem az vezérel, hogy öncélúan színezzem a játékot. Egyszerűen abban a tizedmásodpercben úgy láttam, hogy azzal a mozdulattal tudom a leginkább helyzetbe hozni a társamat vagy magamat. Szerencsére most tökéletesen ült a passz. Tisztában vagyok vele, hogy a jövőben lesz olyan is, ami nem sikerül majd, de ez nem fog elbizonytalanítani. Bízom a képességeimben: ha érzem, hogy meg tudom csinálni, tétmeccsen is gondolkodás nélkül meg fogom lépni.

Fénykép: Kurdi József/pmfc.hu

Amennyiben kizárólag rajtad múlna, támadóként a pályának melyik szegmensében vállalnád a legszívesebben a játékot?

– Leginkább a szélső támadó posztján érzem otthon magam. A jobb szélen egy direktebb, dinamikusabb játékstílust képviselek, míg a bal oldalról indulva jobban szeretek befelé húzódni és kombinatív passzokkal bontani a védelmet. Ugyanakkor centerként is otthonosan mozgom: ha kell, felvállalom a párharcokat a védők szorításában, megtartom a felpasszolt labdákat, vagy lekészítem őket a mélységből érkezőknek. Tudatosan törekszem arra, hogy sokoldalú játékos legyek, így a stáb bátran bevethet a támadósor szinte bármelyik pontján.

Hamarosan elrajtol a bajnokság, a célok pedig nem is lehetnének egyértelműbb, mint a bajnokság megnyerése. Játékosként miben látod a csapat legnagyobb erejét ehhez a hosszú meneteléshez?

– A klubnál mindenkinek egyetlen közös küldetése van: vissza kell jutnunk a PMFC-vel a másodosztályba. A keret minősége és a játékosok képességei alapján ez teljesen reális elvárás. Tisztában vagyunk vele, hogy kőkemény és hosszú szezon vár ránk, éppen ezért nem szabad túl messzire tekintenünk, csak a napi munkára fókuszálunk. Ha minden egyes edzésen és meccsen beletesszük a maximumot, akkor a szezon végén nyugodt lelkiismerettel állhatunk ki a szurkolóink elé. Biztos vagyok benne, hogy ez a keret alkalmas a szintlépésre.

Száz százalékig a pályán szeretnéd megvalósítani önmagad, vagy vannak már távolabbi, akár a végzettségedet tekintve a pénzügyi területet ötvöző terveid is?

– Jelenleg teljes mértékben a labdarúgás élvez prioritást az életemben. Amíg a fizikai állapotom és a képességeim engedik, szeretnék profi szinten játszani, és ebből a karrierből kihozni a lehető legtöbbet. Megnyugtató, hogy a diploma ott van a zsebemben, így ha a sors egyszer úgy hozza, lesz mihez nyúlnom. De a következő években csak a futball és a pályán elért sikerek számítanak. Ameddig csak lehet, focizni szereznék, és remélem, minél tovább itt, Pécsett!