Pécs 70 – 1. rész: A bauxitbánya, amelyből uránérc jött a felszínre – A város 1951–1959 között
Pécs történetére az 1950-es években a bányaipari fejlesztések gyakorolták a legjelentősebb hatást. Az 1944 óta szovjet katonai igazgatás alatt álló szénbánya a visszavásárlását követően 1952-ben került újra magyar kézbe, s állami vállalatként a város legnagyobb foglalkoztatójává vált. Termelési mutatói az 1948-as állapotokhoz képest az évtized közepére csaknem a kétszeresére emelkedtek – komoly problémát okozott azonban, hogy rengeteg olyan dolgozó is a bánya kötelékében találta magát, aki korábban teljesen más területen tevékenykedett, régi mesterségét azonban a politikailag motivált, erőszakos iparosítás miatt többé nem űzhette. A kisipar és a mezőgazdaság 1950-ben még nagyobbrészt magánkézben lévő ágazatai a következő években Pécsett is az államosítás sorsára jutottak, így egyre inkább megvalósulni látszott az első ötéves tervben kijelölt cél, amely szerint a városnak egyértelműen a dél-dunántúli régió ipari központjává kellett válnia.
Ez utóbbi szerepkörnek különös hangsúlyt adott, hogy 1953-ban Kővágószőlős térségében uránlelőhelyet fedeztek fel, majd az érc kitermelésének szándékával 1955-ben megalakították a pécsi Bauxitbánya Vállalatot. Ez utóbbi elnevezés nem tévedés: a szigorú szovjet felügyelet – vagyis inkább irányítás – alatt zajló előkészítő munkálatok során az urán stratégiai jelentősége miatt fedőnevet használtak. Sőt, a legenda szerint még az 1970-es években is érkeztek szállítmányok a Szovjetunióból a „bauxitbánya” címére, holott idehaza már 1956 végén felhagytak a felesleges titkolózással, az üzem mögött álló szervezet nevét nemes egyszerűséggel átkeresztelték Uránércbánya Vállalatra.
Habár az 1956-os forradalmi események, amelyek során Pécsett, illetve környékén halálos áldozattal is járó tüntetések, valamint fegyveres összecsapások is zajlottak, jelentősen hátráltatták a munkálatokat – a tervek egy része elveszett, vagy elvitték a szovjetek, valamint maguk a bányászok is szétszóródtak –, az uránbánya 1960-ra a város második legnagyobb üzemévé nőtte ki magát, amely csaknem 5000 embert foglalkoztatott.
Szintúgy elválaszthatatlanul a bányaiparhoz kapcsolódik a közkeletű nevén Uránvárosként ismert újmecsekaljai lakótelep kiépítése, amely a Szigeti külvárostól délre fekvő, korábban repülőtérként – még előbb pedig legelőként, illetve katonai gyakorlótérként – használt sík területen kezdődött meg, s amelynek első lakóházait az újsághírek szerint éppen 1956. október 23-án adták át. A főként bányászcsaládok által benépesített városrész hamarosan Pécs jelentős külvárosává vált. Ehhez hasonlóan a szénbányászok számára is kialakítottak egy lakótelepet a város északkeleti részén található Meszesen.
A pécsi ipar többi fontos üzeme – mint a Sopiana Gépgyár, a korábban Zsolnay-gyárként ismert Pécsi Porcelángyár, valamint a bőr-, a kesztyű-, a sör- és a dohánygyár – egyaránt legalább több száz főt foglalkoztató üzemekké váltak, más kérdés, hogy a tervgazdasági rendszerben nyújtott teljesítményük, illetve termelékenységük nem feltétlenül állt egyenes arányban a bennük dolgozók egyre emelkedő létszámával. Rendkívül fontos beruházásnak számított az 1959-ben üzembe helyezett Pécsi Hőerőmű megépítése is, amely ezt követően nem csupán Pécs, hanem az egész dél-dunántúli régió áramellátását biztosította.
Habár Pécs magyarországi viszonylatban korábban is a nagyvárosok közé számított, székesegyháza, illetve az első világháborút követően Pozsonyból kényszerűen ideköltöztetett egyeteme révén pedig a kiemelkedő kulturális és oktatási központok közé tartozott, atmoszférája sokáig mégis az álmos vidéki település arcát kölcsönözte számára. A bányaüzemek fejlesztésével azonban ezek az idők elmúltak: a város láthatóan növekedni kezdett, lélekszáma az ’50-es évek eleji mintegy 90 ezer főről 1960-ra csaknem 115 ezerre emelkedett, s sejthető volt, hogy ez a tendencia a későbbiekben is folytatódni fog.
Változatos volt az első évtized, kieséssel és bajnoki címekkel tarkítva
Bárhonnan is nézzük, a Pécsi Dózsa előbb játszotta le első hivatalos bajnoki mérkőzését, mint ahogyan a valós megalakulását bejelentették volna. Ugyanis a Dunántúli Napló már 1950. augusztus 20-án azt közölte, miszerint vasárnap délelőtt, 10 óra 30 perckor fog kezdődni a Pécsi Dózsa–Bátaszéki VSK találkozó a labdarúgó NB III-ban, a Pécs–Kaposvári csoportban. Miközben a klubot a források szerint augusztus 22-én jegyezték be, vagy inkább vált létezővé, ha a jogi formuláktól most nagyvonalúan eltekintünk. De mindez ennyi idő távlatából már mindegy is. Elég legyen annyi, a P. KASE már korábban bejelentette, hogy minden sportolója önfeledt boldogsággal fog csatlakozni a helyi Dózsához. Ez pár nappal később meg is történt, ám vitathatatlan, az indulási jog még a P. KASE-t illette, azt vették át a lila-fehér futballisták. Utólag is köszönet jár ezért a jogelődnek, hiszen nélküle minden másképpen alakulhatott volna.
Ezek után a harmadosztályú nyitányon 1:1-es döntetlen született (akkoriban, 1970-ig gólarányról beszélhettünk, amikor a két szám között kettőspont szerepelt). A sportoldalon meglehetősen mostohán kezelték a fontos eseményt, igaz, léteztek NB II-es egyesületek is a régióban. Nem csupán Pécsett, de Komlón szintén rúgták a bőrt a második vonalban, ezért fordulhatott elő a sokkal kisebb terjedelem. Az első dózsás gól a Lovig II. nevéhez fűződött. Tegyük gyorsan hozzá, az ellenlábas sem került rossz társaságba, ha a későbbi ellenfeleket vesszük górcső alá. Ott van mindjárt a Ferencváros, aztán az angol Manchester United. Azt is hozzá kell tennünk, a bajnokság félidényes volt, 15 csapat mérkőzött egymással. A végén az NB III-as bajnokok osztályozót vívhattak a felkerülésért, de ez a „veszély” a Pécsi Dózsát nem fenyegette, mert a 10. helyen végzett.
A következő szezonban, 1951-ben a küzdelmek egyazon naptári évre estek. Ezt abban a korszakban a Szovjetuniótól vették át a magyar szövetségben, hiszen ha a nagy szomszédnak megfelelt, akkor nekünk kiváltképpen sikerekkel kecsegtetett a dolog. A Pécsi Dózsa maradt ugyan a harmadik vonalban, de azt aktuálisan Baranya megyei I. osztálynak hívták. Ekkor jött létre ugyanis a megyei futballrendszer, plusz a Budapesti Labdarúgó-szövetség (BLSZ).
A Pécsi Dózsa március 11-én kezdte a pontvadászatot. Ellenfele a Pécsi Haladás volt, amely gárdát egy nappal korábban még DISZ FSE néven jelöltek a sorsolásban. A Tüzér utcában 2:2 lett a végeredmény. A Dózsa összeállítása a következő volt: Dávid – Frey, Várnai, Merkő – Lovig II, Svara – Mülhauser (Mrein) – Németh, Csiszár, Légrádi, Burján. A Dózsa gólszerzői Légrádi és Burján voltak. Az évad végén a fiúk már az utolsó játéknap eredményétől függetlenül is az élen végeztek, ennek ellenére aranyérmesként simán, 3:0-ra verték a Pécsi Haladást.
Tehát Baranya első bajnoka a Pécsi Dózsa lett, amivel a klub jogot szerzett arra, hogy megmérkőzzön a feljutásért a második vonalba. Öt találkozón kellett megmutatnia mindenkinek, hogy mire képes. Az összes összecsapást semleges környezetben rendezte meg az MLSZ.
A Pécsi Dózsa eredményei, II. csoport:
október 28., Baja: Pécsi Dózsa–Budapesti Standard 4:1
november 4., Dombóvár: Pécsi Dózsa–Székesfehérvári Lokomotív 3:0
november 11., Szigetvár: Kaposvári Vasas–Pécsi Dózsa 1:1
november 18., Kaposvár: Pécsi Dózsa–Nagymányoki Bányász 5:1
november 25., Székesfehérvár: Kőbányai Lokomotív–Pécsi Dózsa 3:1
Az utolsó találkozón elszenvedett vereséggel a Pécs csak a harmadik lett, azaz további egy évadra „bennragadt” a megyei foci keretei között.
1952-ben jöhetett a „pótvizsga”, ismét a Baranya megyei I. osztályban, a harmadik vonalban. Akkoriban azonban a sporttörténelem csak részben ismételte meg önmagát. Lévén, hogy újra az élen végzett a pécsi belügyi alakulat, azaz következhetett a második csoportkör, újfent az NB II-ért. Ettől kezdve ellenben másképpen íródott a forgatókönyv. Az utolsó felvonás befejeztével, a Mátyásföldi Honvéddal szembeni 1:1 után lehetett önfeledten ünnepelni. A Pécsi Dózsa csapata így állt fel november 30-án: Krausz – Illés, Horváth, Sárközi – Szabó, Polgár – Tóth, Dávid, Kósa (Lovig), Cserpes, Németh. Gólszerző: Lovig. Történt mindez Rákosfalván (a Rákosi-rendszerben), ami fontos helyszínként íródott be a Dózsa történetének nagykönyvébe. A klub ilyen módon első ízben szerzett jogot az indulásra a második vonalban.
A soros évadban, immár 1953-ban, az NB II. Nyugati csoportjában rengeteg izgalom nem akadt. Újoncként nem kellett senkinek sem aggódnia a kiesés miatt, de a feljutásra sem volt reális esély. Annál érdekesebben alakult az 1954-es esztendő. A bajnokságban elért 9. hellyel elveszett volna az NB II., de jött a végtelen átszervezések egyike. Az osztály bajnoka ugyan a Kőbányai Dózsa lett, de a fővárosiak – központi, dózsás utasítás alapján – lemondtak az indulásról a Pécsi Dózsa javára. Így egy sportpolitikai döntés következtében a csapat a hazai élvonalban találta magát.
Amelynek eredményeként 1955. február 27-én, a Tüzér utcában a Szombathelyi Lokomotívot fogadhatták a focisták első NB I-es meccsükön. A találkozó vége 3:0 lett, tehát simának tűnt a tudósítások szerint, de azért nem volt annyira az. A Pécsi Dózsa így állt fel: Krausz – Szőcs, Kocsis E., Hegyi – Pleck, Svara – Grózdics, Lehel, Brada, Keszler, Kresz, Gólszerzők: Lehel, Brada, Keszler. A mérkőzés után, május 8-án, egy skandináv túra során Norvégia ellen Oslóban Danka Imre hálóőr, illetve Hegyi Sándor bekk is bemutatkozott a nemzeti együttesben, Sebes Gusztáv kapitány vezetése alatt.
A folytatásban a Dózsa az ’56-os történelmi események miatt maradt csak benn az elitben. Kiesésre álltak a pécsiek, de a Budapesti Honvéd elleni találkozójuk egy kispesti túra miatt elmaradt. Később ezt a tragikus események miatt nem pótolták, végül senki sem búcsúzott az osztálytól, de bajnokot sem hirdettek. Előbbi döntés a Pécsnek kedvezett, ezért folytathatták a játékot az élvonalban. Ismét egy félidényes bajnokság következett 1957 tavaszán, amit könnyen elfelejthetünk. Annál fájóbbra sikeredett az 1957–1958-as szezon, amikor már semmi sem mentette meg a klubot a kieséstől. Tegyük hozzá, az 1958–1959-es évad jól sikerült a másodosztályban. A Komlót megelőzve jutottak vissza a korábbi „bukott hősök” a legjobbak közé, cseppet sem mellékesen Garami József hatékony játékának és 13 szerzett góljának köszönhetően.
