Made in PMFC-interjú: A PMFC csapatkapitánya számára aligha alakulhatott volna balszerencsésebben a szezon. Nem elég a csapat gyenge szereplése, a pályafutása során korábban nem tapasztalt helyzetbe került, hiszen egyik sérülés követte a másikat, így a klub számára sorsdöntő meccset is a lelátóról kell figyelnie. Rácz Lászlóval beszélgettünk.

A testét viselték meg jobban az elmúlt hetek, hónapok, vagy inkább a lelkét?

Erre most nagyon nehéz lenne határozott választ adni. A szezon során előbb a derekammal volt gond, ami nagyon lassan jött csak rendbe. Aztán mire végre vissza tudtam térni, jött a vállsérülésem. És az olyan volt, hogy amikor megtörtént a baj, azonnal tudtam, hogy ebben a szezonban ebből már nem lesz játék. A felkötött kéz, a műtét, a fájdalmak alaposan meggyötrik az embert. És ehhez jön hozzá, hogy korábban azért elég nagy szerencsém volt, mert a pályafutásom során komolyabb sérülés nem hátráltatott, most pedig egy olyan helyzetbe csöppentem, hogy gyakorlatilag egy félszezon alatt alig tudtam pár meccset játszani. De a csapat és az eredmény az első, így most mentálisan talán még nehezebb helyzetben vagyok, azzal a tudattal, hogy a pályán nem tudok hozzátenni a sikerhez.

Gondolom az sem segített, hogy közben a csapatnak sem ment a szekér.

Érdemes több részre bontani ezt a bajnokságot. A szezon első felében azért voltak olyan dolgok, aminek lehetett örülni. Az például, hogy kimondottan kevés kapott góllal relatíve eredményesek voltunk, nekem jó érzés volt. Sajnos a gólszerzéssel már az elejétől kezdve komoly gondjaink voltak, de eleinte azért a csapatvédekezés jól szuperált. Védőként természetesen ennek örültem. És azt se feledjük, hogy a bajnokság felénél még a mezőny első felében voltunk.

A gólok azonban továbbra sem jöttek, „cserébe” viszont az addig stabil védekezés is megingott. Mi ennek az oka?

Nyilván hallom, halljuk a kritikákat, és nem akarok kibúvót keresni, mert mi játékosok szerepelünk úgy, ahogy. Ezzel együtt is el kell mondanom, hogy az idei évben az eddigieknél is fiatalabb a csapatunk, és ami örömteli, hogy több saját nevelésű játékos is lehetőséget kapott. Több olyan 6 pontos mérkőzést játszottunk, amikor annyi sérülés, eltiltás, betegség hátráltatta a csapatot, hogy az együttes ezt már nagyon nehezen viselte el. Megint csak nem kifogást keresve, de a sérülések, eltiltások kapcsán elképesztően viszontagságos szezont futunk. Kis túlzással nem volt két egymást követő meccs, amikor akárcsak a védelmünk ugyanabban a felállásban tudott volna szerepelni. Nem tudom melyik csapat életében fordult elő olyan, hogy 10 meccs alatt kétszer is kettős emberhátrányba kerüljön, vagy két nap alatt két vállsérülés történjen, vagy éppenséggel, hogy az edző és a játékos egyszerre feküdjön a kórházban. Ezek az idei évben mind megtörténtek velünk.

Ne is mondja az eltiltásokat. Elég csak a budafoki meccsre gondolni… Jut eszembe: kívülről egy ilyen mérkőzést hogyan él meg?

Nehezen. Mióta sérült vagyok, látom magamon, hogy sokkal feszültebb, idegesebb vagyok meccs előtt, mint amikor játszom. Ami persze logikus is, hiszen mégiscsak futballista vagyok, aki játszani szeretne, ha lehet, mindig, de ezúttal a tehetetlenség érzésével is vegyült mindez, hogy nem tudok tevőlegesen segíteni a srácoknak. De ha már Budafok, ott bizony a második félidőben el is kellett kicsit vonulnom, annyira nehezen bírtam a dolgot. Bele is gondoltam abba, hogy milyen hálátlan dolog lehet egy edzőnek kintről nézni, ha nem a tervek szerint megy a csapatnak. Ha egyszer abbahagyom a focit, és esetleg edző lesz belőlem, nem látom magam előtt, hogy ezt a dolgot hogyan fogom tudni kezelni.

Azt is mondhatnánk, hogy egy meccs az élet. Ami akár igaz is lehetne, ha nem kellene az utolsó fordulóban a BVSC pályára is figyelni. Hogyan várja a zárókört?

Először is azt szögezném le, hogy az utóbbi hetekben azt látom minden csapattársamon, hogy halálosan komolyan veszik ezt a helyzetet. Kintről ez nem feltétlenül lehet szembetűnő az embereknek, de óriási elszántsággal harcol mindenki, hogy kivívjuk a bennmaradást. Budafokon kilenc emberrel jöttünk be a szünetben az öltözőbe, de szó sem volt lemondó tekintetekről vagy feladásról. Úgy mentek ki a srácok a második félidőre, hogy csak azért is megmutatják! És szerintem ez az akarat látszott is. Most, a Szeged ellen könnyebb lesz a dolgunk.

Könnyeb? Ezt hogy érti?

Tiszta matematika. Tizenegy emberrel sokkal könnyebb csatába indulni, mint kilenccel. De a viccet félretéve, az a legfontosabb, hogy megmaradjon a hitünk. Én, bár nem tudok játszani, igyekszem buzdítani, hajtani a fiúkat. Biztos ki fogok hordani lábon pár infarktust, de a csapatnak nem kell, és nem is szabad azzal foglalkozni, hogy mi történik a fővárosban. A Szegedet kell megvernünk, mi ugyanis ennyit tudunk tenni magunkért.

Ön azért majd rákacsint a másik meccs eredményére?

Amíg mi nem vezetünk, addig felesleges nézni a másik eredményt. A csapat minden erejével azon van, hogy kivívja a győzelmet és az osztály megtartását. Amit biztosan tudok ígérni: a srácok soha nem adják fel!

Interjúnk a Made in PMFC IV. évad 17. számában, 2024. május 26-án jelent meg!