Léteznek a sportban bizonyos ihletett napok, pillanatok. Ilyen volt 1990. június 6-a is, amely különleges időpontként vonult be Pécs labdarúgásának igen színes történetébe. Aznap a baranyai megyeszékhely első számú csapata az 1989-1990-es Magyar Kupa-döntőben szerepelhetett, és mint a lefújást követően kiderült, kupagyőzelmet ünnepelhetett. A serleg történetének ötvenedik fináléjában a PMSC focistáinak jutott főszerep.
A napra pontosan 27 évvel ezelőtt, Tatabányán rendezett döntőben a pécsiek Bérczy Balázs és Lehota István találatával 2-0-ra legyőzték a Budapesti Honvéd gárdáját. Kellett ehhez némi szerencse, meg hatalmas lelkesedés is. Mindez megvolt, ezért aztán következhetett az ünneplés. Ennyi év távlatából pedig jöjjenek a visszaemlékezések, elsőként a gárda akkori vezetőedzőjétől, Garami Józseftől:
– Akkor már másodszorra kerültem be a pécsiekkel a Magyar Kupa döntőjébe. Az elsőt meglehetősen különös keretek között veszítettük el, de fátylat rá! Az 1989-1990-es szériában a helyi viszonyoknak megfelelően nálunk döntő többségben voltak a saját nevelésű futballisták. Nem mind köthető a nevemhez, de megfordultak a kezem alatt. A helyi kötődésű mag mindenképpen emeli a história erkölcsi, egyben szakmai értékét. Az utolsó akkori meccsünkön szinte mindenki úgy látta, teljesen megérdemelten végeztünk az első helyen. Mivel korábban csak bajnoki ezüstéremig meneteltünk, ezért ez a pécsi labdarúgás egyetlen nagy, országos aranyérme. A lefújás után óriási ünneplés kezdődött, engem is lelocsoltak a játékosok az öltözőben. De itt senki se pezsgőre gondoljon! Egyszerre azt vettem észre, hogy már a zuhany alatt állok… Nem túlzás, azt a brigádot szinte imádták a nézők. Igaz, nem annyira, mint a második helyezetteket, de közel olyan szintre jutottak, mint az elődök. Voltak olyanok is persze, akik mindkét csapatban megfordultak – így Garami József, egykori legendás trénerünk.
A győztes csapat kiemelkedő alakja volt a szintén emblematikus Megyeri Károly, aki végigjátszotta a sorozat mind a nyolc meccsének mind a hétszázötven percét. Gólt is szerzett, igaz nem a döntőben, ám a tatabányai sikert követően így is ő emelhette elsőként a magasba a trófeát, mint a PMSC csapatkapitánya. A focihoz szükséges ruhadarabok addigra már nem igen voltak rajta, szinte mindent letéptek róla is a drukkerek. Nem hiába, történelmi sikert vittek véghez, amire jó emlékekkel gondol vissza még úgy is, hogy több mint negyedszázad telt el azóta:
– Hosszú menetelés volt, de én az elejétől a végéig minden percének részese lehettem. Ahogy közeledett a végjáték, egyre magabiztosabbak lettünk. Úgy éreztük egy idő után, hogy akkoriban senki sem állíthat meg minket. A döntő előtt egy nappal elutaztunk, de nem egy luxusszállodában töltöttük az éjszakát, hanem egy középiskolai kollégiumban. Ez egy kissé fel is bosszantott minket, de ez szintén jó hatással lett a harci kedvünkre. Amikor kifutottunk a játéktérre, nagyon magabiztosak, egységesek voltunk. Megéreztük a nagy lehetőséget. Többen is remekül játszottak közülünk, bár kiemelni senkit sem szeretnék. Talán nem nagyképűség, de a második félidőben a Honvédnak már esélye sem volt a sikerre. Nyertünk, ami varázslatos élményt nyújtott. Mint csapatkapitány vehettem át a serleget, majd kortyolhattam belőle. A mezt, a nadrágot, a lábszárvédőket szinte letépték rólunk a drukkerek, de ezt akkor senki sem bánta. Pécsig hosszú volt az út, sokszor meg kellett állnia a sofőrnek, bár ő sem bánta! – elevenítette fel az eseményeket Megyeri Károly.
Fénykép: Kurdi József/pmfc.hu
