Korszakos jobbhátvédünk, a PMSC-vel többek között Magyar Kupát és bajnoki ezüstöt nyerő Kónya Mihály ma ünnepli 55. születésnapját. Isten éltesse sokáig!

Alábbi interjúnkat még korábban készítettük vele:

Kónya Mihály rengeteget tett a csapatért: 205 bajnokit játszott piros-feketében. Pályafutása során csak pécsi színekben lépett pályára, ez idő alatt két kupa – ifi és felnőtt Magyar Kupa – mellé egy-egy bajnoki ezüst- és bronzérmet nyert. Ráadásul két fia, Dávid és Kornél jelenleg a PMFC-t erősíti. Előbbi szinte ugyanazt az utat járja be, mint ő. Utóbbi pedig tavaly tavasszal foglalta el édesapja egykori pozícióját.

– Hét-nyolcéves korom óta folyamatosan a PMSC-ben futballoztam, egészen az ifiig – kezdte Kónya Mihály. – Érettségi után elkezdtem a műszaki főiskolát, ahol később üzemmérnökként végeztem. Adta magát, hogy tanulmányaim idejére átigazoljak a PEAC-ba. Másfél év után azonban egy téli alapozáskor szóltak, hogy jöjjek vissza a Munkáshoz. Ez nagy szó volt, mert bombaerős volt a felnőtt keret.

– Korábban Tomka János is arról beszélt, hogy már-már túl sok volt a tehetség, mert így olyanoknak sem jutott lehetőség, akik megérdemelték volna.

– Igen, tényleg rengeteg ügyes játékos volt itt Baranyában. Ha jól emlékszem, a PMSC utánpótlása „eltartott” egy NB I-es és két NB II-es csapatot. Minden poszton túljelentkezés volt, ugyanakkor két-három tapasztalatlan fiatalnál többet egyszerre nem lehetett betenni. Nekem az volt a szerencsém, hogy elődöm, Kincses Viktor kezdett kiöregedni. Így már NB I-esként fejeztem be a főiskolát, ami nem volt egyszerű, mert össze kellett hangolni a tanulást a tréningekkel. Az edzők ugyanis megkövetelték, hogy mindig legyek ott.

Fénykép: Kurdi József/pmfc.hu

– Ezek szerint semmiképpen sem szerette volna félbehagyni a tanulást.

– Nekem a középiskola után nem volt egyértelmű, hogy a PMSC felnőtt együttesében is tudom folytatni a focit. Szerettem játszani, ugyanakkor tudtam, hogy fontos a tanulás. Persze, amikor hívott az NB I-es csapat, megváltoztak a prioritások. De mindenképpen be akartam fejezni a képzést, aminek az volt a következménye, hogy másfél évig hol játszottam, hol kimaradtam.

– Egy ilyen legendás csapat tagjaként bőven szerezhet kellemes élményeket az ember. Mire gondol vissza legszívesebben?

– Klassz időszakot éltünk át a csapattal, kedvenc emlékem a bajnoki második hely. Természetesen óriási dolognak számít a kupagyőzelem, a kupaezüst és a bajnoki bronz elhódítása is. A hab a tortán azonban az volt, hogy ezeknek az eredményeknek köszönhetően többször is kiléphettünk a nemzetközi porondra. Fantasztikus, hogy pályára léphettem például a Feyenoord, a Stuttgart és a Manchester United ellen.

– Akad azért hiányérzete is?

– Az akkori „fejemet” szívesen kicserélném a jelenlegire. A mostani eszemmel azt gondolom, többre is vihettem volna, akár a válogatottság sem lett volna elérhetetlen. Ehhez nagyobb céltudatosság és akarat kellett volna. Talán, ha van egy mentorom, aki terelget egy kicsit…

Fénykép: Laufer László/Dunántúli Napló

– Lehet, hogy akkor nem is hagyja abba ilyen fiatalon a játékot…

– 29 évesen adódott egy üzleti lehetőség, ráadásul úgy éreztem, hogy a fociból már kifelé megyek. Én nem a sportban képzeltem el a jövőmet, nem akartam klubvezető vagy edző lenni. Úgy döntöttem hát, hogy belevágok, és előre tekintek. Szezon közben hagytam abba a futballt, mert az új munka már nemcsak Magyarországra, hanem külföldre is kötött. Egy idő után el is költöztünk Pécsről Keszthelyre, a vállalkozás azonban hat-hét év után lecsengett. Új lakhelyemen viszont létrehoztunk egy apartmanházat, amit azóta is működtetünk egy hévízivel együtt. Úgy tűnik tehát, hogy már a Balaton-parton is ragadunk.

– Mostanában mégis egyre többet járnak ismét Pécsre.

– Érdekes a sors, hiszen Dávid fiam, aki az orvosi egyetemen fogorvosnak készül, szinte ugyanabba a folyóba lépett. Ő is a PEAC-ból igazolt a PMFC-hez. Ráadásul nyáron Kornél is Újmecsekaljára szerződött, ő is itt tanul Pécsett, fogtechnikusnak.

– Ön terelte őket a foci felé, vagy az édesapjukról szóló történetek hatottak rájuk?

– Szeretném kiemelni, hogy három gyermekem van. A legidősebb közülük Adrienn lányom, aki közgazdász és jelenleg Budapesten él. Ő korábban versenyszerűen sportaerobikozott. A fiúkra visszatérve, szerettem volna, ha választanak maguknak egy sportágat, külön öröm, hogy végül a labdarúgás mellett döntöttek. Már kiskorukban keresték a labdát. A példát persze láthatták tőlem, hiszen később újra elkezdtem futballozni hat év szünet után, játszottam öregfiúk-szinten is. Dávid és Kornél már fiatalon is ügyesek voltak. Hévízen kezdtek el komolyabban focizni. Mehettek volna akadémiára is, de nem akartuk elengedni őket, mert az a tanulás rovására mehetett volna. Ráadásul Dávid már 18 évesen az NB III-ban játszott, ami szerintem többet ér, mint az utánpótlás-bajnokság, ahonnan nem biztos, hogy valaki fel tud kerülni a nagyok közé. Kornél pedig egy szentlőrinci kitérővel érkezett Újmecsekaljára.

– Milyen érzés látni őket abban a stadionban, ahol ön is játszott?

– Zseniális, ez a legklasszabb dolog a világon. Főleg, amikor mindketten pályán vannak. Ugyanazon a gyepen, ugyanúgy piros-fekete mezben játszanak, ráadásul ott öltöznek, ahol korábban én is… A stadion sem változott nagyon az esztendők alatt. Huszonnégy éve hagytam itt abba, de szinte ugyanolyan maradt. Talán a világítás új és északon már nem padok vannak, hanem székek. Remélem, ezen a téren azért várható változás. Nagyon örülök, hogy az önkormányzat megmentette nyáron a PMFC-t, remélem továbbra is segíti majd a klubot, hiszen Pécs egyik értékéről van szó. A pécsi labdarúgást vissza kell segíteni méltó helyére, hiszen nem a játékosok és a szurkolók tehetnek arról, hogy újra kellett kezdeni mindent. Szerintem a városnak is ki kell vennie a részét az új tulajdonos vagy egy tőkeerős szponzor kereséséből, illetve az újmecsekaljai aréna korszerűsítéséből, hiszen az országban számos helyen – Pécs mellett is – korszerűsítenek, illetve építenek új stadionokat.

– Félig „belsősként” hogy látja, jó irányba halad a csapat?

– Ezzel az edzői stábbal szerintem óriási a fejlődés. Ha Márton Gábor elképzelését segíti a tulajdonos, akkor két éven belül lehet újra NB I-es csapata Pécsnek. Úgy látom, jó a társaság is. Bízom benne, hogy a piros-feketéknek folyamatosan lesz olyan büdzséjük, amiből minden nyáron tudnak igazolni pár új húzóembert, akik segítenek bajnoki címeket nyerni. Szerintem három-négy erősítésre lenne szükség osztályonként. Ha lehet, természetesen pécsi kötődésűekre gondolok. Remélem, így a csapat majd nagyon gyorsan visszakerül az NB I-be.