A tűsarkú tornacipő esete Megyerivel

Tíz centi, amin sok-sok dolog múlott, de végső soron szinte semmi sem azon dőlt el. Akiről szó van az nem más, mint a „mélynövésű” Megyeri Károly, a Pécsi MSC egykori remek középpályása. Aki nyert Magyar Kupát, kupaezüstöt, volt bajnoki második, meg bronzérmes csapat tagja. Szóval nem a testmagasságon volt a hangsúly az esetében.

Az 1961-es születésű futballista első mesterei Csanda József, illetve Péntek Károly voltak. De hamar felfigyelt rá Garami József mesteredző is, aki Pécsre csábította Karcsit. Aki ugyan zenész is szeretett volna lenni, de végül a fúvósoktól „megfújták” a futballisták. A középiskola második osztályát már a pécsi Komarovban (ma Babits) kezdte meg az apró legény.

– Rengeteget köszönhetek Garaminak – emlékezett meg mentoráról Megyeri Károly – Azt mondta, ha megtanulok ballal is jól játszani, NB I-es csatárt, szélsőt farag belőlem. Különórákat adott nekem, a rengeteg idő pedig meghozta az eredményét. Igaz, végül a középpályán kötöttem ki, de a ballábas továbbképzés, később fantasztikusan jól jött.

– Mégsem volt egyenes az utad az első csapatba a piros-feketéknél.

– A katonaság idején tettem egy kitérőt az akkor NB II-es Szekszárdba. A határőrséghez vonultattak be, be sokat nem nyert velem a Belügyminisztérium. Mondanom sem kell, Garami József nem tévesztett a szeme elől. Ismét megkeresett a nyolcvanas évek elején, aztán visszatértem a Stadion utcába.

– Ahol – túlzás nélkül állíthatjuk –, a „legkisebb legjobbként”, sokan szerettek!

– Jó csapatunk volt, például az 1985-1986-os bajnoki ezüstérmes, vagy az 1990-es Magyar Kupa-nyertes gárda tényleg kimagaslott a mezőnyből. Jó, mondjuk a bajnok Budapesti Honvéddal nem tudtunk versenyezni, de ott mind a tizenegy kezdő legalább egyszeres válogatott volt. Még a cserepadon is olyanok ültek, akik vagy akkor, vagy később, de felhúzhatták a nemzeti színű mezt.

– Te is voltál korosztályos magyar együttes tagja. Ami a felnőttek mezőnyében már nem sikerült.

– Valóban, az ifjúsági alakulatban, majd az utánpótlásban is jártam több nagy nemzetközi tornán. Akkor az „okosok” azt emlegették, ha jobban megnövök mint 166 centiméter, akkor többre vihettem volna. De ez így volt szép és jó, ahogyan történt. Mert ha jobban megnyúlok, talán valamilyen tulajdonságom rovására ment volna. Sokat ugrattak azért, mert alacsony a súlypontom, de nem zavart. Igyekeztem a pályán bizonyítani.

– Nem szép dolog ilyen nyíltan belemondani a szemedbe, ám tényleg nem voltál egy kutyaütő. Sok futás, jó labdák, azért a kapura sem voltál veszélytelen. Csak az a 100 milliméter!

– Gondolhatod, ha akkor lettek volna tűsarkú stoplisok, akkor mire vihettem volna. Bár így is áll egy stadion az utcámban, Újpesten, meg egy új hidat is úgy hívnak, mint engem. Azért ezeket se feledjük el!

– Meg a szövegedet se, ami miatt bátran elengedhettek otthonról. Ha kellett, megmondtad, ami a szívedet nyomta.

– Mindig ilyen legény voltam, egyenes beszéd a kenyerem. Bár azért a pályán inkább lábbal kellett bizonyítani, meg fejjel, gondolkodásban. Megpróbáltuk mi azt Manchesterben is, a nemzetközi kupában. Ahol nem vallottunk szégyent, de éreztem, ők nagyon erősek, fürgék voltak már abban az időben is. Ott kevés levegő jutott nekünk a pályán, annyi szent. De azért nagyon nem kalapáltak el minket abban a világhírű arénában sem.

– Kár, hogy nem fiatalodsz, talán lenne helyed a maiak között is!

– Kispályán még „nyomom” az ipart, fiatalokat is oktatok Mohácson. Az életem a labda körül forog. Meg a családomé is! A fiam, a 11 éves Ákos a volt klubomban tanulja a szakmát. Talán egyszer még lehet itt egy másik Megyeri. Állítólag nem ügyetlen a srác. Ám még korai erről elmélkedni, mert ifjonc az utód. Esetleg megkérem Józsi bácsit, nézzen rá. Akiben ő lát fantáziát, abban azért mocoroghat valami.