Az élet néha nagy rendező. Lőrincz Sándor, a PMSC egykori kiváló labdarúgója egyáltalán nem szeretett volna Pécsre költözni, de a Budapesti Honvéd vezetői 1975-ben „visszautasíthatatlan” ajánlatot tettek neki. A pompás technikai képességekkel megáldott futballista végül engedett a nyomásnak, mégis a baranyai megyeszékhelyre költözött. Aztán itt lett belőle NB I-es focista. Most meg már úgy tűnik, örökké idetartozó volt a 64 éves sportember.
– Apám nem volt igazolt játékos – vallotta be Lőrincz Sándor, akit sokan „Paja” néven ismernek. – Ennek ellenére a futballt nagyon szerette. Mi kispestiek voltunk, ezért nem volt meglepetés, hogy a Budapesti Honvédnál kezdtem a pályafutásomat. De az egyéni képzésemben a „fater” is benne volt. Sokat gyakorolt velem az utcán, grundon, mindegy minek nevezzük azokat a területeket. Volt olyan, amikor a még ma is néhol létező szemetes konténerek eltakarására telepített falaknak rugdostam a labdát. Aztán jöhetett egy hosszú átívelés az öregemnek. Jó iskola volt!
– Aki a nevet adta, az akár családi mester is lehetett.
– Állítólag az első szó, amit kimondtam, az a „Paja” volt. Legalábbis édesapám így mesélte baráti körben. Így lettem utána a „kis Paja”, amiből a kis jelző idővel lekopott.
– A futballbölcsőd tehát a mostani Bozsik-stadionban ringott. Ezek szerint magát a névadót is ismerted?
– Sokszor találkoztam vele, bár amikor én odakerültem, már nem volt aktív. Ennek ellenére nagy tiszteletnek, megbecsülésnek örvendett szűkebb hazájában. Ám nekem már Tichy Lajos volt a király, máig a legjobbak között emlegetem, örökre látom magam előtt az edzéseit, meccseit, képzettségét.
– A kispesti vonal mégis megszakadt!
– Akkor még létezett Szentendrén a Kossuth KFSE. Oda adtak kölcsön, az NB II-be, mert kiesésre álltak az ottani katonák. Jó lehetőségnek tűnt a felzárkózásra, az NB I előszobájának számított. Csakhogy, a Pécs 1975-ben kiesett az élvonalból. A későbbi válogatott Kocsis Istvánra szemet vetettek a Honvéd vezetői, mint középső védőre. Engem meg Jónás Ferenccel együtt elcseréltek. Nem akartam jönni, de mindennel fenyegettek, amivel csak tudtak. Lett volna még vissza a katonaidőmből, amikor a Balatonon nyaraltam. A sportújságból egy haveromtól tudtam meg a tervet. Lenti helyőrsége felért egy büntetőzászlóaljjal, hát „önként” vállaltam a pécsi cserét, megint az NB II-t.
– Innen nézve jó döntésnek tűnik a dolog, hiszen a gárda 1977-ben bajnok lett. Következett a várva-várt élvonal.
– Most már könnyű mondani! De tényleg megkaptam a lehetőséget Kovács Imre edzőtől. Fölényesen lettünk elsők, valóban kinyílt egy fontos kapu. Jól ment a játék, egyszer még a Bp. Honvéd is „felfigyelt” rám. De mivel ott szerintem csúnyán elbántak velem, hát komolyan nem gondolkodtam el a lehetőségen.
– Mégis akadt egy kitérőd Újpesten, bár abból sem lett hosszú kanyar!
– Akkor még a Belügyminisztérium együttese volt a Dózsa. Vittek volna, lakást is ígértek. De mire azokat megnéztem, már kiderült róluk, nem ott vannak, nem akkorák, mint amiket előzetesen mondtak róluk. Akkor összecsomagoltam, visszajöttem ide, ahonnan tulajdonképpen el akartam menni. Még egyszer voltam ott hivatalosan, amikor leadtam a szerelést, meg aláírtam a papírokat. Ezek szerint a fegyveres testületekkel nem volt szerencsém. Igaz, amit kimondtam, ahhoz legalább ragaszkodtam, minden kerekek között.
– Így lehettél tagja az 1985-1986-os bajnoki ezüstérmes együttesnek.
– Ez már történelem. Az volt a legjobb pécsi gárda, legalábbis az eredményeink ezt mutatják. Akkoriban, egy zárt világban még majdnem minden jó játékos itthon volt, harminc alatt. Sokan gyűltek össze a lelátón, ki-kijutottunk a világbajnokságokra, bár vidékről azért nehéz volt bekerülni a legjobbak közé. Magasabban jegyezték a hazai focit, mint napjainkban.
– A sors úgy rendezte, itt váltál nagy játékossá. Hiába tiltakozol, sokan úgy emlékeznek rád, mint aki sokat tett a klubért. A 336 bajnoki fellépés, a két ezüstérem a Magyar Kupában (az egyik döntőt sérülés miatt kihagyta, de a sorozatban volt a gyepen), azért nem lehetett a véletlen műve!
– Néha eszembe jut a lét kiszámíthatatlansága. Egyszer, utasként egy végzetes autóbalesetnek lettem elszenvedője. Úgy volt, hogy én vezetek, de nem volt nálam a jogosítványom. Mondtam az apósomnak, attól még tudom, miképpen kell tekerni a kormányt. A feleségem, meg az anyósom ott maradt az ütközésnél. Nekem a kezem eltört, meg a bordám is, a fejem szintén sérült. De a lábaim épek maradtak. Azóta néha felötlik bennem, milyen nüanszokon múlnak dolgok. Ha akkor a másik oldalra ülök, talán már nem lennék itt, pécsiként, pár jó mérkőzéssel a hátam mögött.
– Meg néhány emlékezetesen bevágott szabadrúgással.
– Gyakorlás kérdése az egész, meg némi technika.
– Hát úgy tényleg könnyű! Ennek okán boldog születésnapot, ha már közénk tartozol, ezek szerint örökre.
