Pécs 70 – 3. rész: Ünnepi sorozatunk harmadik felvonásában a város és klubunk 1970-1979 közötti eseménydús időszakát elevenítjük fel!
A lényeg, hogy magas legyen – Toronyházak és tévétorony (1970–1979)
1970-ben rögtön történt egy fontos esemény a baranyai megyeszékhelyen: ősszel megnyitotta kapuit a Pollack Mihály Műszaki Főiskola. Az új felsőoktatási intézményben – amely a budapesti Épületgépészeti Technikum és a pécsi Vegyipari Gépészeti Technikum jogutódjaként alakult meg – 1971-től már gépészeti és építőipari szak is működött.
Nem álltak le az uránvárosi fejlesztések, illetve építkezések sem – a bányaüzemek, meg az azokban dolgozó munkások miatt továbbra is kiemelt helyzetben lévő lakótelepen 1970. május 30-án avatták fel a dr. Veress Endre utcai rendelőintézetet, amely jelentősen enyhítette a nyugati városrész kezdetektől fogva meglévő egészségügyi infrastrukturális problémáit. Folytatódott a lakásépítési program is, ennek részeként készült el az Uránváros egyik jelképévé váló tizenhét emeletes panelház is, amelybe 1971-ben költözhettek be az új lakók. Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy akkoriban ez volt Pécs legmagasabb épülete, amelyet eredetileg magasházként emlegettek a városban. Utóbbi megnevezés azonban rövidesen átszállt a Szigeti útra felhúzott, s 1976-ban átadott huszonötszintes toronyházra, amely később szintén egyfajta szimbólummá vált. Igaz, nem feltétlenül pozitív értelemben, mivel az elhibázott építési technológia következtében 1989-re életveszélyessé vált a betontömb – amelyet végül 2016 folyamán bontottak le – a kiürítését követően az ország, sőt mi több, a szóbeszéd szerint a közép-európai régió legmagasabb lakatlan épületévé vált.
Szintúgy még az évtized elején, 1971-ben megkezdődött a mai Siklósi úti Volt Bolgár Néphadsereg úti felüljáró építése, amely az elkészültét követően fontos szerepet játszott az egyre inkább kiépülő kertvárosi lakótelep és a belváros zökkenőmentes összekapcsolásában, megoldva a helyi vasúti átkelőhelynél kialakult forgalmi dugók problémáját. Ami a kertvárosi építkezéseket illeti, az első lakók 1972 végén vehették birtokukba a Júlia és a Gyöngyös utca hat háztömbjét, ezt követően pedig folyamatosan haladt a déli városrész további bővítése: 1974-re a Krisztina tér és környéke is új épületekkel bővült.
A jelentős sporthagyományokkal büszkélkedő Pécsnek már régóta szüksége lett volna egy megfelelő felszereltséggel rendelkező arénára is. A dr. Veress Endre utcai Városi Sportcsarnok – amely ma Lauber Dezső nevét viseli – építése 1971-ben kezdődött, átadására pedig 1976. november 5-én került sor. Új korában mintegy 2800–3000 néző befogadására volt alkalmas, s a későbbiek folyamán számos nagyszabású sporteseménynek adott otthont, különös tekintettel a pécsi kosárlabdacsapatok mérkőzéseire.
A város arculatát napjainkig meghatározó beruházások közül kiemelkedik a Kossuth tér, a Hal tér, a Rákóczi út és a mai Irgalmasok utcája (akkor Bem utca) között kialakított Konzum Áruház megnyitása 1976-ban. Az üzletház kialakítása folyamán végzett munkálatok során, a környékén található épületek egy részét lebontották, a tervezett építmény helyén álló, Vadászkürt néven ismert szállodát és kávéházat pedig felrobbantották. Olykor még napjainkban is viták folynak arról, hogy a Konzum építése a haladás, vagy éppen ellenkezőleg, a barbár, s a történelmi városképet semmibe vevő pusztítás jegyében történt-e, de az bizonyos, hogy az új bevásárlóház gyorsan a belváros kereskedelmi csomópontjává vált.
Pécs egyik legjellegzetesebb modern kori nevezetessége, a mecseki Misinán felépített tévétorony szintén a ’70-es években kezdte el sugározni az adásokat. Helyén sokáig egy kilátó állt, illetve a korábbi években egy kisebb adótorony – 1973 óta azonban a csaknem 200 méter magas épület uralja a hegycsúcsot. Hivatalos átadását 1973. április 4-re, a felszabadulási ünnepségekre időzítették, díszkivilágítását azonban attrakció gyanánt már hónapokkal korábban, 1972 végétől felkapcsolták a hétvégékre. A tévétorony, amelyben presszó is üzemelt, nem csupán alapvető funkciója miatt vált a város kiemelkedő fontosságú épületévé, hanem – a kezdeti időszakban évi mintegy kétszázezer látogatót csalogatva a Misinára – idegenforgalmi látványosságként is megállta a helyét. A vendégek számára megnyitott részlegéből csodás panoráma tárult a környező vidékre.
Az évtized utolsó esztendőire is akadt azért néhány érdekesség. A korábban említett kertvárosi fejlesztések folytatásaként 1977-ben megkezdődött a tanítás az Anikó Utcai Általános Iskolában, megnyílt az Enyezd utcában található óvoda, valamint a Berek utcai piac és ABC-áruház is. Egy évvel később, 1978-ban pedig megkezdődtek a Tüzér utcai felüljáró építésének előkészítő munkálatai. A vasút felett átívelő, s a déli városrészt Uránvárossal összekötő híd első két pillére közé 1979 tavaszán emelték be a tartógerendákat, finanszírozási problémák miatt azonban átadása a következő évtizedre csúszott át.
A legizgalmasabb évtizedbe szinte majdnem minden belefért
Még a legnagyobb magyar, illetve külhoni klubok sem dicsekedhetnek azzal, hogy annyi minden fért volna bele egyetlen évtizedükbe, mint a Pécsi Dózsának, aztán a Pécsi Munkás Sport Club (PMSC) alakulatának. Nemzetközi kupaszereplés, névváltás és fúzió, kiesés az élvonalból, bajnoki cím az alsóbb osztályban, hazai kupadöntős vereség, illetve pályacsere. Még felsorolni is sok, nem ám végigélni!
Az 1970 tavaszára – minden meglepetést mellőzve – átszervezett NB I-es bajnokságban részt vett a Pécs is. A mezőnyt két részre bontották, ezért meglepő módon volt egy mini rájátszás is, amit a Diósgyőr ellen sikerült megnyerni. Előbb Miskolcon győzött a klub június 6-án 4–1-re, majd 13-án Pécsett, 5–3-ra, amivel hetedikként végzett a csapat a sorozatban.
Ezt követően augusztus 9-én indult el az új, immár ismét őszi-tavaszi lebonyolítású rendszer. A Szombathely már ennek keretében kapott ki 4–1-re a Verseny utcában. De ez az időszak nem ettől vált rendkívül izgalmassá, hanem azért, mert a Pécsi Dózsa elindulhatott az Európai Városok Kupájában (EVK), amit 1970-ben még nem az UEFA felügyelt, csak később vette át a gyámkodást az európai szövetség. Az indulási jog meg nem a ’70-es jó szereplés jutalma volt, ott még az 1969-es helyezéseket vették figyelembe.
Ami tény, hogy 1970. szeptember 16-án Romániában az Universitatea Craiova 2–1-re bizonyult jobbnak, de a Dózsa nem tűnt esélytelennek a visszavágón. A várakozásoknak megfelelően a második felvonásban a baranyai gárda 3–0-ra győzött, amivel továbbjutott a következő fordulóba.
Ekkor a sorsolás az angol Newcastle United együttesét „dobta”, azt a klubot, amely korábban már nyerte meg a trófeát. Az első találkozó október 21-én, a La Manche csatorna túlsó partján 2–0-lal ért véget. A vendégek november 4-én nem készültek semmi eget rengetőre a számukra „nagyon vidéki” helyszínen. Ehhez képest a rendes játékidőben sikerült ledolgozni a pécsi hátrányt, a hosszabbítás ugyanakkor nem hozott változást. Következtek a 11-esek, amelyek során a pécsiek tették nyugodtabban a dolgukat. A Newcastle első lövője a kapufát találta el, aztán kétszer Rapp Imre hárított, vagyis már 3–0 volt a rendezők javára. Ekkor a nép betódult ünnepelni, de a maradék 2–2 lövést is el kellett végezni a kor szabályai alapján, így aztán 5–3 lett a csata vége. Ezt az eseményt emlegetve 2016-tól a Pécsi Labdarúgás Napjaként jegyzik a dátumot – főleg azért, mert a következő ellenfelet, az olasz Juventust már nem sikerült legyőzni.
Az 1970–1971-es, illetve 1971–1972-es szezont csendes békeéveknek is nevezhetnénk, a két 11. helyezés a közepesnél némileg gyengébb teljesítményt takart. Közben azért 1972 nyarán Rapp Imre ott lehetett a belgiumi Európa-bajnokságon 4. helyezett nemzeti együttesben, illetve a müncheni nyári olimpián ezüstérmes olimpiai válogatottban is. Igaz, pályára nem léphetett egyik tornán sem, ennek ellenére a klub színeit méltón képviselte a remek hálóőr. Később ellenben fokozódtak az izgalmak, igaz, nem mindig a gyepen, hanem az üléstermekben.
Az 1972–1973-as szezonnak még a Pécsi Dózsa indult neki, lila-fehér szerelésben. Mire azonban befejeződött az összes meccs, addigra már a Pécsi Munkás SC-ről írtak a lapok, s már piros-fekete színpárt emlegetve. Ugyanis a szakemberek szerint megérett a helyzet arra, hogy megalakuljon egy városi csúcsegyesület, rengeteg szakosztállyal (itt továbbra is csak a futballal foglalkozunk). A Pécsi Dózsa, az Ércbányász SC, az Építők SC, valamint a Helyiipar képviselői 1973. február 16-án ültek össze a Városi Tanács dísztermében, ahol meg is állapodtak a fúzióról, de a névről még nem akadt pontos elképzelésük. Ekkor jött a meseszerű fordulat! Az egyik technikai vezető elkezdte kitölteni a focisták átigazolási lapját. Percekkel korábban arról értesült, hogy valaha már létezett egy PMSC a városban, azt hitte az lesz a végleges elnevezés is. Valóban működött ilyen egyesület, még 1919. április 2-i bejegyzéssel. A labdarúgók közül sokan odakanyarították a nevüket az átigazolási lapjaikra, mire a szavazásban érdekeltek észbe kaptak. Ekkor voksoltak, a PMSC elsöprő többséggel nyert. Néha tehát más módon dőltek el a dolgok, amint arra számítani lehetett.
Az 1974–1975-ös évadban végig bukdácsolt a PMSC, a dolognak így kiesés lett a vége – ami „hatalmas bravúrnak” számított, ismerve a keretet, amellyel dr. Dunai János dolgozhatott. Ha megkaparintották volna a bronzérmet, az kisebb meglepetés lett volna, mint a búcsú. A teljesség igénye nélkül id. Dárdai Pál (válogatott kerettag), Katzirz Béla (A-vál.), Kardos Ernő (A-vál.), Kincses (Koller) Viktor (U-vál.), Kiss László (A-vál.), Kocsis István (A-vál.), Konrád János (A-vál.), Lutz Jakab (válogatott kerettag), Maurer László (U-vál.), Rapp Imre (A-vál.), Tóth József (A-vál.), Zombori Sándor (A-vál.) is együtt kergette a labdát. A zárójelbe tett utalások nem egyszerre értendők, de jellemzik a színvonalat.
A bukás után jöhetett a másodosztály Garami József vezetésével. Talán nem mindenki emlékszik rá, de a mesteredző első alkalommal 1975 őszén vette át a csapat irányítását, tavasszal azonban, egy balszerencsés meccs után kénytelen volt távozni. Történt mindez 1976. március 28-án, a Bábolna ellenében egy öngól miatt. Később persze visszatért a szakember, akkor sikert sikerre halmozott, és a hét évtized talán legnagyobb egyéniségévé nőtte ki magát. Utódja a méltán híres Kovács Imre lett, a kortársai által „Szikkadt”-nak hívott tréner azonban már nem tudott csodát tenni.
Annál inkább bizonyította rátermettségét később, mivel az 1976–1977-es szezonban a Pécsi MSC bizonyította, hogy nem a második vonalban van a helye. A Munkás meggyőző fölénnyel jutott vissza a hazai elitbe. A támadók között már ott villogott Dobány Lajos, a „Gyík”, vagy másik becenevén „Tündér Lala”, az egyetlen olyan pécsi labdarúgó, aki gólkirály lett az élvonalban is – igaz félig pécsi, félig szombathelyi dresszben. Bár Baranyában természetesen inkább csak az előbbire emlékeznek a fanatikus drukkerek.
Az 1977–1978-as sorozatban újoncként a 18-as mezőnyben a 13. lett a PMSC, amivel majdnem mindenki elégedett lehetett, Kovács tehát dicsőségesen lépett le a színről. A következő idényben a legnagyobb bravúr az 1978. augusztus 20-án elbukott Magyar Kupa-döntő volt, Szőcs János edzősége alatt. A Népstadionban a Ferencváros ugyan 4–2-re nyert, de a PMSC végig jól játszott. Nem utólagos magyarázkodás, ám fontos hozzátenni, a játékvezető nem éppen piros-feketében látta a világot. Ez a kisebbik baj lett volna, de a zöld-fehér színkombináció nagyon tetszett Pádár László sporttársnak, akit egy darabig sokat emlegettek a pécsi futballisták és a nézők egyaránt…
Az 1979-es rajton a PMSC átköltözött a Szántó Kovács János utcába (ma Stadion utca), amelynek másik oldala a Szigeti út, ha valaki úgy jobban ismerné. Tehát pillanatnyilag is használatban lévő otthonában kezdte meg a működését már a legnagyobb sikerei előtt, a város legjobb klubja.
Folytatás következik…
