Made in PMFC-interjú: Labdarúgásban és sakkban is nyert már világbajnokságot, méghozzá összesen tízszer, a mindennapokban mégis inkább szikével a kezében dolgozik azért, hogy minél hamarabb rendbe jöhessenek a sportsérülések. Csapatorvosként szereti élvezni a meccsek lüktetését, és bár nem nagyon szokott reklamálni, azért van már sárga lapja is. Dr. Papp Zsolttal beszélgettünk.

Aki ismeri önt, pontosan tudja, hogy az orvosválogatottal többször is nyert már világbajnokságot. Az azonban kevésbé közismert tény, hogy a gyógyítók közül a legjobb sakkozó is ön. Ennyire otthonosan mozog a tábla mellett is?

Fiatal koromban sakkoztam, az öcsémmel egy csapatot is létrehoztunk, amivel aztán a legalsóbb osztályból egészen az NB I-ig jutottunk. Az élvonalban már nem játszottam, de a sakk szeretete megmaradt. A gyerekeimet is én tanítottam meg a játékra, a fiamból sakkozó lett, nemzetközi nagymester, ma már ő a női válogatott szövetségi kapitánya, és nagyon készül, mert a férfiaknál szeretne bekerülni az olimpiai csapatba.

Szóval adta magát, hogy elinduljon az orvos világbajnokságon a sakkozók között is?

Nézett is nagyot a többi versenyző. Alapvetően a labdarúgócsapattal mentünk a vb-re, de ha már ott voltunk, Koch Robival beneveztünk a sakkversenyre is. Aztán szépen végigvertük a mezőnyt, a többiek meg szívták a fogukat, hogy jön két focista, és mindenkit legyőz.

Összesen hány vb-címe van?

Már tíznél járok. Nyolcszor nyertünk fociban és két aranyam van sakkból is. A következő világbajnokság Ausztráliában lesz. Korábban kétszer is volt már ott, olyankor mindig kihagytuk, hiszen nagyon messze van. Most azonban azt tervezgetjük, hogy elutazunk. Meglátjuk, hogy sikerül-e. Mindenestre a csapatban most vannak új, nagyon ügyes orvosok is.

Valójában miért nem híres focista lett önből? Hiszen anno az élvonalban erősítette a PMSC-t.

Még 1983-ban, a Megye I-es PEAC-ból kerültem a PMSC-hez, és a bemutatkozás nagyon jól sikerült. A felkészülési meccseken gólokat lőttem, és életem első bajnokiján is betaláltam első labdaérintésre. Sajnos azonban a megyei foci és az élvonal között hatalmas volt a különbség, amit fizikailag nem bírt a testem. Sokat voltam sérült, folyamatosan injekciókkal játszottam. Végül a lovaglóizmom beszakadt, így le kellett tennem az élvonalbeli karrierről.

Közben tanult is, méghozzá az orvosin. Hogyan tudta az élsportot összeegyeztetni a tanulással?

Nekem ez valahogy mindig könnyen ment. Alig hagytam ki edzést. Megjegyzem, akkoriban nagyon sok játékos szerepelt úgy a csapatban, hogy mellette egyetemre is járt. Emlékszem, Kovács Imre nem nagyon akceptálta, amikor nagyritkán nem mentem el egy edzésre az orvosi miatt, és megbüntetett. De nem volt ebből baj, a technikai vezető adott pénzt, abból fizettem be a büntetést.

A sportmúlt miatt egyértelmű volt, hogy sportorvos lesz?

Azt tudtam, hogy sebész akarok lenni, és nagy szerencsém volt, hogy Mohácson Molnár főorvos mellé kerültem fiatalon, aki országosan is kiváló sportsebész volt. Rengeteget tudtam mellette tanulni. Ma leginkább térdeket műtök, de azért egyéb sportsérülésekkel is foglalkozom.

Van különbség egy sportoló és egy átlagember térdének a rendbetétele között?

A műtét ugyanúgy néz ki természetesen, a rehabilitáció viszont egészen más. Az élsportban minél hamarabb kell meggyógyulni, ott fel kell gyorsítani a folyamatokat, több kompromisszum kell.

Mikor került először csapat mellé?

2006-ban lettem a PMFC csapatorvosa, azóta is itt vagyok. Közben a kosárlabdába is belekóstoltam, dolgoztam a PINKK-Pécsi 424 mellett, most pedig a Rátgéber Akadémián.

Van különbség a két sportág között a sérülések típusát illetően?

A bokasárülés egy érdekes dolog például. A kosarasoknál ugyanis mintha a bokasérülés néha nem is számítana sérülésnek. Emlékszem, egyszer Iványi Dalmát vizsgáltam, és mondtam neki, hogy akkor ez 4-5 hét pihenő. Mire ő bólogatott, majd hozzátette, hogy „oké, értem, de hétvégén meccs”. És persze játszott.

Van, amin még meg tud lepődni, ne adj’ Isten, ami megijeszti a pályán?

Akadt néhány súlyos sérülés az elmúlt években. Amikor például Torghelle Sándor lekönyökölte Daniel Romicsot, nagyon csúnyán nézett ki az arca, egy igen súlyos járomcsonttörés volt az. De nemrég Hornyák Marcell keresztszalag szakadása sem nézett ki jól.

Sokat kell küzdeni a játékosokkal a rehabilitációt illetően?

Nagyon változó. Emlékszem, Lantos Levente például sorozatos bordatöréssel is játszani akart, de akadt olyan csapattársa, aki kis túlzással kétnaponta jött hozzám a legkisebb „sérülésekkel”, hogy ő akkor most pár nap edzést kihagyna.

Sportorvosként mennyire van ideje figyelni a játékot?

Mostanában egyre inkább. Ahogy változott a foci, ahogy egyre több a bíró, van VAR, a játékosok is jobban vigyáznak magukra, sokkal kevesebb a súlyos sérülés. Ma már nem divat, hogy a két belső védő az első tíz percben kétszer kirúgja a lelátóra a középcsatárt.

Ezek szerint lehet kicsit szurkolni is a padon?

Abszolút! Szerencsére ritkán kiabálok be, bár volt olyan időszak, amikor elég szövegelős padunk volt, és bizony előfordult, hogy kaptam emiatt sárga lapot. Emlékszem, amikor kocogtam be ápolni az egyik játékost, a játékvezetők mondták egymásnak, hogy milyen már ez a pad, még az orvos is reklamál…

Interjúnk a Made in PMFC 4. évfolyam 7. számában jelent meg, a teljes újság ITT olvasható el.