„A kapuskesztyűt szögre akasztom, de a PMFC-től nem szakadok el” – Interjú az aktív pályafutását befejező Helesfay Donáttal, aki új szerepkörben segíti tovább klubunkat.
A pécsi labdarúgás történetében kevés olyan poszt van, amely annyira összeforrt volna a stabilitással és a klubhűséggel, mint a kapusoké. Ezúttal egy újabb korszak zárul le a Mecsekalján: Helesfay Donát, a PMFC 35 éves hálóőre úgy döntött, hogy befejezi aktík pályafutását. A piros-feketék között 176 bajnoki mérkőzésen pályára lépő ex-kapus azonban nem hagyja el a klubot. A harmadik diplomáját nemrég megszerző Helesfay Donát a jövőben a szakmai stábban helyet kapva erőnléti edzőként és gyógytornászként segíti a felnőtt labdarúgócsapat, valamint az U16-os, U17-es és U19-es utánpótlás-korosztályok munkáját. A visszavonulásról, a sporttudományi karriertervezésről, és a PMFC kapujának jövőjéről is beszélgettünk a kapusposzt utóbbi évek meghatározó személyével egy rendhagyó nyári alapozás kezdetén.
Az idei nyári felkészülési időszak alapvető változást hozott a pályafutásodban, hiszen ezúttal már nem kapusként vágtál neki az alapozásnak. Hogyan éled meg ezt az átmenetet?
– Életemben először kerültem át a pálya túloldalára, ami kétségkívül rendhagyó élmény. Ha jól számolom, közel a huszadik felnőtt szezonomat követően fejeztem be a hivatásos labdarúgásban. Most jött el az a pillanat, amikor végleg kiürítettem az öltözőszekrényemet, és visszavonultam az aktív játéktól. A kapuskesztyűimet már végleg letettem, és jelenleg azon gondolkodom, kinek adjam át őket örökségül vagy ajándékként a fiatalok közül.
Egy sportoló életében a visszavonulás az egyik legsúlyosabb és legösszetettebb döntés. Mikor fogalmazódott meg benned a váltás gondolata, és mi volt az a pont, amikor úgy érezted, eljött a búcsú ideje?
– Nem az egyik pillanatról a másikra döntöttem, hanem ez egy hosszabb folyamat eredménye. Korábban több komoly sérülést is szenvedtem, ezekből kemény munka árán mindig visszatudtam térni, és bár belül már hamarabb elhatároztam magam, a klub számított rám, emiatt pedig álltam a szavam. Fiatalabb játékosként még nem rendelkeztem azzal a tudatossággal és érettséggel, ami a pályafutásom későbbi szakaszát jellemezte. Szerencsére kaptam esélyeket az élettől, amelyekkel élni tudtam, így felépíthettem egy professzionális karriert, amelybe az évek során rengeteg alázatot és munkát fektettem. A labdarúgással párhuzamosan folyamatosan képeztem magam, így sikerült megszereznem a harmadik diplomámat is, ezúttal gyógytornász szakon. Ez a terület hosszú ideje kiemelten érdekel, és ebben látom a jövőmet. Eredetileg már elindítottam volna a civil egészségügyi praxisomat, amikor a PMFC-nél megnyílt a lehetőség a szakmai stábban. Úgy éreztem, ez a tökéletes pillanat ahhoz, hogy zökkenőmentesen valósítsam meg a pályaváltást.
Fénykép: Kurdi József/pmfc.hu
Sokan a visszavonulás után teljesen elszakadnak a sport világától, és más szektorokban helyezkednek el. Nálad egy pillanatra sem merült fel, hogy radikálisan új irányt végy a civil életben?
– Nem, a sporttól és a labdarúgástól való teljes elszakadás lehetősége soha nem fordult meg a fejemben. Korábban ugyan informatikusnak tanultam – ez a második diplomám –, de a szakmai gyakorlat során gyorsan realizáltam, hogy a monoton ülőmunka nem egyeztethető össze a személyiségemmel. Az erőnléti edző és a gyógytorna éppen azért vált hivatássá számomra, mert olyan tudományos, mégis gyakorlatias területet kerestem, amellyel a sportban maradhatok. Nagyon komoly és ambiciózus terveim vannak ezen a téren, kifejezetten motivál, hogy kiemelkedő szakemberré váljak. Saját bőrömön, egy korábbi gerincsérv-műtétem és rehabilitációm során tapasztaltam meg, mekkora minőségbeli különbség van a szakemberek munkája között. A derékproblémák kezelése és a preventív gerincterápia az egyik fő szakterületem lesz. Emellett a feleségem szülész-nőgyógyász orvosnak tanul, és felajánlottam neki, hogy a jövőben segítem a pácienseit: a kismamák prenatális felkészítésével és a szülés utáni mozgásszervi rehabilitációval is foglalkozni szeretnék, mivel ez a terület Magyarországon véleményem szerint még fejlesztésre szorul. Így a szakmai konzultációk mellett a családi témák is az életem részei maradnak.
Adódhatott volna a lehetőség, hogy korábbi kapustársad és mentorod-edződ, Sólyom Csaba nyomdokaiba lépve kapusedzőként folytasd? Ez az irány nem vonzott?
– A kapusedzői pálya egyáltalán nem szerepelt a terveim között. Önkritikusan be kell látnom, hogy fiatalon én sem voltam egyszerű eset, és egy hozzám hasonlóan makacs, öntörvényű karakter menedzselése komoly pedagógiai kihívást jelentene számomra. Másrészt a gyógytornász végzettségemhez és az anatómiai ismereteimhez sokkal organikusabban illeszkedik az erőnléti edzői szerepkör. Hosszú távon olyan erőnléti edzőként definiálom magam, aki a prevenciós módszertanra, a sérülések megelőzésére és a mozgásminőség javítására helyezi a hangsúlyt. Ebben a gyógytornász szemlélet óriási előnyt jelent, de az erőnléti szakmát még mélyrehatóan tanulnom kell. Kiváló lehetőség, hogy a PMFC-nél komoly rutinnal rendelkező, magasan képzett kollégáktól, köztük Szabó Dorottyától leshetem el a szakma finomságait. Tervezem az MLSZ specifikus képzéseinek elvégzését is, hogy elméleti tudásomat tovább bővítsem. A fizikai kihívások a magánéletemből sem tűnnek el: jelenleg strukturáltan egy maratoni táv teljesítésére készülök, amely a hosszabb távú Ironman-céljaim alapozása lesz.
Mennyire volt egyértelmű a háttér, a család támogatása ebben az időszakban?
– A feleségem minden döntésemben maximálisan és feltétel nélkül támogat. Nálunk alapvető érték, hogy a szakmai döntéseket önállóan hozzuk meg, de természetesen mindent alapos családi egyeztetés előz meg. Ha kizárólag az ő személyes preferenciáin múlt volna, talán már korábban befejezem az aktív játékot, de amikor a folytatás mellett döntöttem, mindig mögöttem állt. Egyetlen kikötése volt: ha csinálom, akkor azt csakis százszázalékos fókusszal és professzionalizmussal tehetem, a félgőzzel való játék nem volt opció. Nagyon örül annak, hogy a labdarúgás világában maradhattam, mert ez a közeg és ez az új szerepkör sokkal kényelmesebb, fokozatosabb tranzíciót biztosít számomra a civil és a szakmai életbe.
Fénykép: Kurdi József/pmfc.hu
Ha visszatekintünk a mögötted hagyott karrierre: a PMFC-ben nevelkedtél, majd a legmagasabb osztályban Pécsett mutatkoztál be. Bár voltak időszakok, amikor eligazoltál, végül mindig visszatértél. Hogyan értékeled ezt az örökséget?
– Rendkívül pozitívan és büszkén tekintek vissza ezekre az évekre. Tősgyökeres pécsi vagyok, a bátyám révén már gyermekként a PMFC identitását szívtam magamba, így soha nem volt célom, hogy tartósan elhagyjam a klubot. Amikor fiatalon felkerültem a felnőtt kerethez, Dibusz Dénessel rivalizálni hatalmas kihívás volt, hiszen Dini már akkor is kiemelkedő képességekkel rendelkezett. Emiatt igazoltam Kozármislenybe, ahol fiatalon folyamatos játéklehetőséget kaptam, és ott váltam érett felnőtt labdarúgóvá. Később játszottam Tiszakécskén is két szezont, amit szakmailag élveztem, de Baranyát és Pécset lélekben sosem hagytam el. Pályafutásom egyik leginkább ambivalens sikere az volt, amikor a Kécskével éppen a PMFC előtt jutottunk fel az NB II-be egy végletekig kiélezett bajnoki hajrában. Amint azonban adódott a lehetőség a hazatérésre, azonnal éltem vele. A másodosztály és a harmadik vonal mellett is számomra sokkal többet jelentett, hogy a Pécs kapusa lehettem. Már harmincéves korom körül tudatosítottam magamban, hogy a profi karrieremet a PMFC-ből szeretném befejezni, és más hazai klubban már nem kívánok szerepelni. A jövőben legfeljebb a szederkényi öregfiúk csapatában, a gyerekkori barátaim társaságában lépek pályára kedvtelésből.
A pécsi labdarúgás históriájában hagyományosan hangsúlyosak a kapusok. Olyan legendák mögé zárkóztál fel meccsszámban az örökranglistán, mint Rapp Imre (291), Katzirz Béla (268) vagy Bodnár László (223). Mit jelent számodra, hogy a 176 bajnoki mérkőzéseddel negyedik helyen állsz ebben az illusztris rangsorban?
– Kivételes megtiszteltetés, és rendkívül felemelő érzés ilyen kaliberű klublegendák társaságában látni a nevemet. Talán az motivált a pályafutásom meghosszabbításában, hogy elérjem ezt a statisztikai mérföldkövet. Egy professzionális futballklub stabilitásának az alapja a fix és megbízható kapusposzt. Bízom benne, hogy a visszavonulásom után is egy olyan pécsi kötődésű, lojális hálóőr viszi tovább a pozíciómat, aki hosszú távon képes lesz magas szinten megoldani ezt a feladatot. A jelenlegi felnőtt keretünkben, illetve az utánpótlásbázisunkban minden potenciált látok erre.
Karriered során számos kapustársad volt. Milyen kihívásokkal járt számodra, hogy a saját pozíciód megvédése, a belső rivalizálás mellett a klub érdekeit és a csapat egységét is mindig előtérbe tudd helyezni?
– Fiatalabb koromban előfordult, hogy olykor vehemensebben léptem fel, de ez az idő múlásával és a tapasztalatomból adódóan már teljesen megváltozott. Utóbbi példa, hogy amikor Kilvinger Levente a csapattársam lett, már eleve úgy vállaltam a játékot, hogy tisztában voltam vele: a fiatalokra vonatkozó szabályozás és a rendkívüli tehetsége miatt ő fog első számú kapusként védeni. Levi esetében a kiemelkedő genetikai adottságok és a Sólyom Csaba-féle pécsi kapusiskola módszertana tökéletes szimbiózisba került, ennek az egyenes következménye az AS Roma megkeresése. Versenyző alkat vagyok, az edzéseken nem adtam könnyen a pozíciómat, mert imádom a játékot, de az intrikáktól és az áskálódástól mindig elhatárolódtam. Meggyőződésem, hogy ha a hétközi edzésmunkában a maximumot nyújtom, azzal egészséges versenyhelyzetet teremtek, ami a kezdőkapust és a támadóinkat is folyamatos fejlődésre készteti. Ezzel a mentalitással a kispadon ülve is hozzá tudtam tenni a csapat sikereihez.
Fénykép: Kurdi József/pmfc.hu
Életed új fejezetének első napjait éled a klub kötelékében. Ha a szakmai karrieredet és a magánéleti terveidet vetítjük előre, hol látod magadat tíz év múlva?
– Távlati tervet tíz évre előre megfogalmazni mindig kockázatos, hiszen a sportban és a civil életben is gyorsan változnak a körülmények. Családi téren remélem, hogy addigra teljesen befejezzük a családi házunk körüli munkálatokat, és bízom benne, hogy a második gyermekünk is megérkezik. Szakmai szempontból egyértelmű célom, hogy a PMFC kötelékében maradjak erőnléti edzőként. Ezzel párhuzamosan szeretnék felépíteni egy magán gyógytornász praxist is. A klubnál végzett munka mellett ez értelemszerűen egy limitált esetszámú rendelés lesz, mivel a szakmai minőségből nem vagyok hajlandó engedni. Kifejezetten a gerincbántalmakkal és sérvvel küzdők funkcionális rehabilitációjára kívánok fókuszálni, mert pontosan ismerem a patológia hátterét és a páciensek mindennapi nehézségeit. Másik nagy szakmai ambícióm a gyermekek mozgásfejlesztése. Szeretnék elmélyedni a TSMT (Tervezett Szenzomotoros Tréning) és egyéb komplex mozgásterápiás irányzatokban, és ezeknek a sportágspecifikus verzióit integrálni az utánpótlás-nevelésünkbe. Skandináviában erre kiváló modellek léteznek: ezek a kognitív és motoros gyakorlatok bizonyítottan fejlesztik a fókuszt, javítják a viselkedési zavarokat, és magasabb szintre emelik a koordinációt. Gyermekként magam is hiperaktivitással és figyelemzavarral küzdöttem, és a karrierem kezdeti nehézségeit is az okozta, hogy későn találkoztam olyan szakemberrel, aki nemcsak követelte a koncentrációt, hanem meg is tanította annak módszertanát. Ha a jövőben akár mozgásszervi panaszokkal küzdő felnőtteknek, akár figyelemzavaros fiatal sportolóknak segíteni tudok a gyógytorna révén, akkor a civil pályafutásomat is sikeresnek fogom könyvelni. Tele vagyok energiával és szakmai célokkal az előttem álló időszakra.
Donát, szívből köszönjük a klubért tett erőfeszítéseidet, és sok sikert kívánunk a szakmai stábban betöltendő új szerepkörödhöz! A hivatalos, ünnepélyes búcsúztatásodra is hamarosan sor kerül a PMFC szurkolói előtt a Stadion utcában, ami reméljük, hogy méltó lezárása lesz a mögötted hagyott pályafutásodnak.
