Ma ünnepli 75. születésnapját klubunk korábbi kiváló játékosa, majd edzője, Koller (Kincses) Nándor, aki elárulta, szeretné megérni, hogy a PMFC újra NB I-es csapat lesz.

Nagyon jó futballista volt. Gyors, technikás, rengeteget besegített a támadásokba. Nyilván azért is, mert csatárként kezdte. Mindezt öccse, Koller Viktor mesélte a születésnapját ünneplő bátyjáról, s bár csak jót és szépet tudott mondani, bizony nem túlzás, amit állít.

– Most töltöttem be a hetvenötöt, ennek alkalmából Gyulán vagyunk egy hetet – mondta Koller Nándor. – Tegnap elmentünk Nagyváradra, előtte pedig bicikliztünk egyet. Kimozdultunk, nem csak a hotelben vagyunk.

Természetesen Pécsett is rendszeresen kimozdul – főleg ha hazai pályán játszik a PMFC. Nem hagyja ki korábbi klubja meccseit, ott van a lelátón.

– Járok meccsekre, és tévén is sok focit nézek. Elárulom, szeretném megérni, hogy a PMFC ismét NB I-es legyen. Sajnos nem lesz egyszerű történet.

Nem csoda, hogy örökre szívébe zárta a klubot (és a klub is őt), hiszen szinte az egész életét ott töltötte. A PEAC-tól került a Pécsi Dózsához 1963-ban, tizenegy évvel később hagyta abba, hogy aztán edzőként még hosszú ideig segítse a csapatot.

– Három év kivételével végig ott voltam, tulajdonképpen minden edző mellett dolgoztam pályaedzőként. Aztán 1992-től négy mérkőzésen át vezettem a csapatot vezetőedzőként. Futballozni egyébként Dombóváron kezdtem, de későn, csak tizenhat évesen vágtam bele komolyabban. Csatár voltam, sok gólt rúgtam. A PEAC-ban folytattam, ahol volt olyan NB III-as szezonom, amikor huszonnyolcszor betaláltam. Innen vitt el a Dózsa, ahova csatárként kerültem, de 1965-ben egy Ljubljana elleni felkészülési mérkőzésen betettek balhátvédnek – nem tudom, mi lehetett a bekkjeinkkel, talán mindenki sérült volt. Az akkori jugoszláv válogatott jobbszélsője volt az ellenfelem, leradíroztam a srácot, nagyon jól játszottam. Ott is ragadtam a poszton. Ebben az időszakban többször voltam utánpótlás- és B-válogatott, s ha nem vagyok vidéki, talán A-válogatott is lehettem volna, de akkor vidékről nem kerülhetett be senki, csak Budapestről. Azt pedig nem bánom, hogy balhátvéd lett belőlem, mert nagyon jól éreztem magam ezen a poszton, sokkal egyszerűbb volt itt játszani, mint csatárként. Hozzáteszem, egyben balszélső is voltam, nagyon sokat futottam előre a támadásokkal.

Futások manapság már nincsenek, de szerencsére a korábbi kiváló játékosunknak nem kell panaszkodnia, amikor az egészsége felől érdeklődünk. Néha természetesen fáj itt–ott, a hallása sem az igazi, de nagyobb gond nincs.

Kívánjuk, hogy ugyanilyen jó egészségben érje meg azt, hogy csapatunk feljut az NB I-be!

Fénykép: Laufer László/Dunántúli Napló